Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 | 128 | 129 | 130 | 131 |

Napi gondolatok

Kavics a cipőben


Néha, amikor életszentségről beszélünk, elvont megistenülési folyamatra gondolunk, ahol már az ember nem is egészen ezen a földön él, hanem szinte folyamatosan extázisban van, Istent látja mindenütt, mindenből imádságot farag. A múltkor mondta valaki, hogy lelkigyakorlaton vett részt, és kiküldték őket is a természetbe. A lelkigyakorlat vezetője arra kérte őket, hogy a falevélben ne Mária képét próbálják felfedezni, és a hópehelyben ne Krisztus ragyogó arcát, hanem a falevélben fedezzék fel a falevelet, és a hópehelyben a hópelyhet.
A mai evangéliumban szereplők csodálkoznak, hogy Isten megköszöni nekik, azt, amit tettek. Ők nem is vették észre, hogy Istennek szolgáltak. Csak figyeltek embertársukra, és benne meglátták a szükséget szenvedő embert, és a javát keresték. Ez az életszentség.
Ma úgy szeretnék jelen lenni embertársaim között, hogy senki mellett közömbösen nem menjek el. Próbáljam megérezni a benne lévő vágyat az igazi élet iránt. Ezután, már szinte magától jön, hogy amit én meg tudtok tenni azért, hogy ez megvalósuljon az ő életében, azt megpróbálom tenni.
Azzal, hogy valakivel jót teszek, nem fogom megoldani a világ problémáit, de másokat is arra bátorítok, hogy hasonlóan tegyenek, vagy pedig egyeseknek a lelkiismeretét fogom nyugtalanítani, olyan leszek számukra, mint a cipőbe került kavics.

2013-02-18


______________________________

Velünk van de még hiányzik


Mt 9, 14-15
Jézus kérdése, a mai evangéliumban, feltárja a keresztény élet egyik alapvető igazságát: Isten velünk van, ezért nincs okunk a szomorkodásra. Megszűnt a gyász, a böjt ideje.
Jézus, földi élete folyamán mindig szeretett másokkal együtt étkezni, ott találkozni az emberekkel. Közöttünk is eledelként akar jelen lenni, ő az élet kenyere, amely minden idők tanítványait táplálni akarja. Ezért, a tanítványnak nincs oka a böjtölésre. A vőlegény velünk van.
Mégis megvan a szerepe a böjtölésnek is, mert az Úrral való együttlétünk még nem érte el a teljességét. Itt van, mégis hiányzik. A böjtölés által kifejezzük, hogy Őt várjuk. A véle való találkozásra készülünk.
Számunkra öröm együtt étkezni. Akikkel együtt, ugyanazt az ételt esszük, azokkal lassanként közelebb kerülünk egymáshoz. Örülünk egymásnak, ünnepeljük az együttlétünket, de ugyanakkor azt is érezzük, hogy ez a mi kapcsolatunk még nem teljes. Még van javítanivaló a mi közösségi életünkön. Még sok minden hiányzik. Éppen ezért, ahhoz, hogy az asztalnál igazán tudjunk örvendeni egymásnak, a hétköznapi életben néha le kell mondanunk bizonyos dolgokról a testvérünk javára. Építve a mi közösségünket, épül a Jézussal való közösségünk is.

2013-02-15


______________________________

Szent Cirill és Szent Metód


Lk 1-9
Jézus azokba a helységekbe küldi tanítványait, ahová ő maga is szándékozik elmenni. A tanítvány Jézus szószólója, nem ő a birtokosa az örömhírnek.
Kettesével küldi szét a tanítványokat. A küldetés nem egyéni kezdeményezés, hanem közösségi munka. A közösségünk nevében végezzük mi is a feladatunkat.
Mielőtt bármit is tennének a tanítványok, az első dolguk, hogy imádkozzanak azért, hogy az Úr küldjön munkásokat.
Úgy küldi Jézus őket, mint bárányokat a farkasok közé. A bárány a farkasok közé nem sok eséllyel indulna. Az Úr kegyelme nélkül nem volnánk képesek semmire.
Nem vihetnek magukkal sem tarisznyát, sem erszényt. Azt jelenti, hogy bízniuk kell azok vendégszeretetében, nagylelkűségében, akik közé mennek. Bíznunk kell az emberek jóságában.
Ne köszöntgetni senkit: ne tölteni az időt olyasmikkel, amelyek nem tartoznak a küldetésünkhöz.
Ne járjanak házról házra, hanem maradjanak ugyanabban a házban, osztozzanak azok életében, akik befogadják őket. Ne csak bemenjenek, s valamit kérve tovább álljanak, hanem együtt éljenek az emberekkel. Azok életstílusát kell élnünk, akiknek hirdetni akarjuk az evangéliumot.
Törődjenek a betegekkel, a leprásokkal, a megszállottakkal. Ezek kirekesztett emberek voltak a közösségből. A tanítványok feladata az, hogy visszavezessék az eltávolodottakat, a kirekesztetteket a közösségbe, és nem kizárni onnan a rosszakat.
Ha ezek szerint az útmutatások szerint élünk, akkor hirdethetjük, mi is, hogy elérkezett az Isten Országa, mert az Isten Országa egy új életmód, melyet Jézus tanít meg nekünk.

2013-02-14


______________________________

Két kérdés


Mk 6,14-29
Szent Márk evangéliuma elején felteszi a kérdést, hogy kicsoda ez a Jézus Krisztus? Majd az evangélium végén, a százados fogja a kérdésre megadni a választ. Itt most az emberek különféle válaszokat adnak, attól függően, hogy ki mit várt volna el, vagy mitől félt. Válaszaik nem teljesek, mert Jézus nem felel meg egyiknek sem. Felülmúl minden elvárást, minden elképzelést.
Heródes is felteszi a kérdést, hogy kicsoda ez a Jézus? A válasz, amit ő ad, eltér más emberek válaszától: „ő az a János, akit én lefejeztettem.” Látszólag Heródes teljhatalmú úr volt, aki bármit megtehetett, amit akart. Bárkit kivégezhetett, anélkül, hogy bárki számon kérhette volna tetteiért. Félelmetes, amikor egy ember kezébe ilyen nagy hatalom összpontosul. Olyan ember kezébe, aki nem képes önmagán uralkodni, aki indulatai hatása alatt ígér és tesz olyan dolgokat, amelyeket hamar meg is bán.
Persze, tudjuk, hogy Heródes sem volt olyan hatalmas úr, amilyennek mutatta magát. Róma gyáva kiszolgálója volt, akinek egyetlen gondja az volt, nehogy letegyék a trónról, és hogy Róma meg legyen vele elégedve. Ezért, mindenféle lázadást igyekezett gyökerében elfojtani. Ez volt a fő oka annak, hogy letartoztatta Keresztelő Jánost.
János nem ijedt meg Heródes hatalmától, hanem meg merte mondani neki, hogy nem szabad elvennie testvére feleségét. Annak, aki mindenhatónak képzeli magát, valaki azt meri mondani, hogy „neked ezt nem szabad tenned!” Bár Heródes bebizonyította, hogy bármit megtehet azzal, hogy kivégezte Jánost, a lelke továbbra is nyugtalan volt. Továbbra is félt János kemény szavaitól. Ezért, azt hiszi, hogy Jézusban János támadt fel.
Kik voltak, akik vele együtt mulattak? A főemberei, akik gyáván végignézték az egész jelenetet, nem mertek szót emelni Heródes igazságtalan eljárásával szemben. János maga, már a létével vádolta ezt a gyáva, korrupt társaságot.
Két kérdést tegyünk fel magunknak a mai evangélium kapcsán:
1. Az első a személyes lelki életemről szól: Ki Jézus Krisztus? Az igazi Jézus Krisztust keresem, meg akarom tudni, hogy ki Ő igazából, vagy pedig csak annyiban érdekel Jézus, amennyiben segítséget várok tőle, vagy félek tőle.
2. A másik kérdés a közösségünk életmódját érinti: korrupt Heródesek gyáva, meghunyászkodó társai vagyunk, vagy létünkkel, és alkalomadtán szavunkkal figyelmeztetjük őket arra, amit nekik sem szabad megtenniük.

2013-02-08


______________________________

Nem fontos, mink van


Mk 6, 7-13
A mi életünk olyan, mint egy zarándoklat. Mi döntjük el, hogy erre a zarándokútra mit viszünk magunkkal. Ha túl sok mindent felcsomagolunk, az annak jele, hogy nem bízunk eléggé abban, aki küld, ezért biztosítani akarjuk magunkat, hogy ne szoruljunk senkire, minden helyzetben rendelkezésünkre álljon az, amire szükségünk lehet. Nagyon el tudjuk bonyolítani a dolgokat. Néha azt gondoljuk, hogy ha ez, vagy az a rendelkezésünkre állna, sokkal eredményesebben tudnánk dolgozni.
Azt hiszem, Jézus nem azt akarja mondani, hogy akkor lesz eredményes az evangelizálásunk, ha minél kevesebb eszközzel rendelkezünk, de az sem akadály, ha kevés eszközünk van. Számos példát lehetne felhozni, amikor szentéletű emberek kevés lehetőséggel rendelkeztek, mégis nagy hatással tudtak lenni a korabeli emberekre. Ugyanakkor sok példát tudnánk mondani olyanokra is, akiknek hatalmas lehetőségeik voltak, de nem tudták azokat megfelelően kihasználni.
Úgy képzelem el ezt, mint a választott nép életében a mannát. Szombaton nem szabadott mannát gyűjteniük, de pénteket szombatra is gyűjtöttek. Aki többet összeszedett, annak sem maradt meg, és aki kevesebbet gyűjtött, annak is elég volt.
Ezt szeretnénk ma tudatosítani, hogy nem az eszközökön múlik, hogy mennyire vagyunk, vagy leszünk az evangélium eredményes hirdetői. Elég a bot, amire támaszkodhatunk, vagyis annak a tudata, hogy minket Isten szeret, meghívott, és ő küld, nem a magunk feje után hirdetjük az örömhírt. Nem a mi dolgunk azt felmérni, hogy elég jók vagyunk-e, hogy elég felkészültek vagyunk-e erre. Megtesszük, ami tőlünk telik, hogy felkészüljünk, de az igazán fontos az, hogy ajándékká váljunk.

2013-02-07


______________________________

Csodálkozások


Mk 6, 1-6
Kétszer is előfordul a csodálkozás ebben az evangéliumi szakaszban. Egyszer a nép csodálkozik Jézus szavain, nem nézték volna ki belőle. A másik csodálkozás fájdalmasabb, mint ahogy fáj annak visszautasítása, akit szeretünk: Jézus csodálkozik a hitetlenségükön. Egyrészt az ember csodálkozik, mert Isten ennyire más, mint amilyennek gondolta. Nem lehet ennyire törékeny, gyenge, ennyire hétköznapi.
Másrészt Isten csodálkozik, hogy az ember mennyire keményszívű. Jézus nem tud csodákat tenni, pedig bizonyára jobban hittek volna benne, ha egy-két csodával lép fel, de a mi hitünk indítja Istent cselekvésre.

Isten sokszor a számunkra közönséges, megszokott, hétköznapi dolgokon keresztül mutatkozik meg. Isten olyan embereket bíz meg, hogy hirdessék az evangéliumot, tanúságot tegyenek az Isten Országáról, akiket nem mind tartunk erre megfelelőknek. Elöljáróknak sem mindig olyanokat rendel, akiket mi jónak látunk. A saját gyengeségeimet tapasztalva, én is csodálkozom, hogy isten még mindig megbízik bennem. Jézus nem a tökéletesek társaságát szedte össze, mi sem azok kell, hogy legyünk, hanem azok társasága, akik megtapasztalják Isten kegyelmét az életükben.
Ne várjuk tehát, hogy Isten csodálkozzon a mi hitetlenségünkön, hanem mi csodálkozzunk rá Isten kegyelmének megnyilvánulásaira.

2013-02-06


______________________________

Nem elég kérni...


Mk 5, 21-43
Az apostolok megjegyzik, hogy sokan hozzáértek Jézushoz a nagy tolongásban, de ennek az asszonynak az érintése más volt, mint a többié. Ő az egyetlen, aki megtapasztalta Jézus gyógyító erejét.
Százféleképpen közelíthetünk Jézushoz, de csak aki felismeri, hogy Jézus az egyetlen menedéke, az tudja befogadni gyógyító erejét. Ez az asszony vérzett. A vér veszítése a zsidók számára az élet fokozatos elveszítését jelentette, mert a vér az életet jelképezte. Csak aki azt érzi, hogy az élete elfolyik, ha Jézus nem segít rajta, az tudja befogadni Jézus gyógyító kegyelmét.
Nem elég kérni Jézustól, hogy segítsen meg bennünket. Ahhoz, hogy segíteni tudjon, szükséges a mi ráhagyatkozásunk, a mi bizalmunk.
Hasonló a mondanivalója a második csodának is, a Jairus lánya feltámasztásának.
Itt is tömeg van, de ezek nem Jézust ünneplik, hanem gyászolnak, sírnak. Jézus az első esetben sem hatódott meg a tömeget látva, nem hitte el, hogy igazán befogadják Őt, és ezeknek sem hitte el, hogy szívből gyászolják ennek a lánynak a halálát. Látható is, hogy a nagy gyászolás közepette, amikor Jézus azt mondja, hogy a lány nem halt meg, csak alszik, azonnal nekifognak nevetni. Annyira nem voltak elkeseredve, hogy ne tudtak volna nevetni.
Jézus nem enged senkit közel, csak néhány apostolt, és a lányka szüleit. Csak azok lehetnek jelen, akik Jézussal együtt tudják gyászolni az ember halálát, és akik bízni tudnak abban, hogy Jézus életet tud adni.
Ezt a feltétel nélküli ráhagyatkozást, bizalmat akarjuk megtanulni, hogy fel tudjuk ismerni, mennyire rászorulunk Jézus segítségére, és, hogy Ő az egyetlen, aki igazan segíteni tud rajtunk.

2013-02-05


______________________________

Mi küldjük el Jézust, vagy ő küld minket?


Mk 5, 1-20
Sok furcsaság van ebben a történetben, és nehéz minden furcsa dologra megfelelő magyarázatot találni. Talán nem is szükséges.
Meg szoktuk szidni ezeket az embereket, akik nem tudnak együtt örvendeni a társukkal, hogy meggyógyult, hanem afeletti dühükben, hogy a disznaik elpusztultak, Jézust elűzik a vidékükről. Fontosabb számukra a disznó, mint az ember. De hát ez a megszállott ember olyan volt számukra, mintha már nem is létezne, mintha már meghalt volna. Amúgy is a sírok között lakott, és önmagát ütötte, nem lehetett vele bírni, még láncokkal sem tudták megkötözni. Ha meghalt volna, senki sem sajnálta volna. Ha meggyógyult, az ő öröme, de a disznók, az övéik voltak, és elveszítették azokat.
Számára furcsa, ezeket a gonosz lelkeket Jézus miért kíméli, miért engedi meg nekik, hogy a disznókba menjenek, ha már meg akarta szabadítani ezt az embert tőlük? Miért engedte, hogy további károkat tegyenek?
A tisztátalan lelkek is Isten teremtményei, és Jézus nem azért jött, hogy megsemmisítse őket, hanem, hogy megszabadítsa az embert a tisztátalan lelkek hatalmától. A tisztátalan lelkeknek is megvan a szerepük, és a helyük. A disznók tisztátalanok a zsidók szemében, tehát ott tartózkodhatnak a tisztátalan lelkek. Ők elismerik Jézus hatalmát, tudják, hogy hatalma van elűzni őket, és könyörögnek neki, Istenre kérik, hogy ne űzze el a vidékről, és Jézus hallgat rájuk, mert a pogányok vidéke tisztátalan vidék. ott a helyük.
Jézus eljött a világba, hogy megszabadítson minket a tisztátalan lelkek hatalmától, de a tisztátalan lelkek itt maradnak közöttünk, ahol valaki szembeszegül Isten tervével, bármilyen kis dologban, ott otthonra lel a tisztátalan lélek, és további megoszlást, önrombolást, halált okoz.
Talán nem is azért űzték el Jézust a vidékükről, mert a disznóik elpusztultak, hanem mert nem akarták, hogy felborogassa az életüket. Ők jól érzik magukat a tisztátalan lelkek társaságában, és ezen nem akarnak változtatni.
Lehet, hogy bennünk is jelen van ez a magatartás, amikor távol tartjuk magunkat Jézustól. Mi bajod velünk Názáreti Jézus? Ne gyötörj. Jól vagyunk mi úgy, ahogy vagyunk.
Megható, hogy ez a meggyógyult ember most Jézushoz akar szegődni, el akar erről a pogány vidékről költözni, Jézussal menni, de Jézus nem engedi. Ellenkezőleg, feladatot ad neki: ott, ahol élsz, hirdesd, hogy Isten milyen nagy dolgot tett veled.
Ez a mi feladatunk is: nem kimenekülni ebből a bűnös, tisztátlan lelkekkel teli világból, hanem hirdetni benne bátran azokat a csodás dolgokat, melyeket Isten a mi életünkben cselekedett.

2013-02-04


______________________________

Évközi 4. vasárnap


Lk 4, 21-30
Látszólag mindenki egyetért Jézussal. Miért csodálkoznak el szavain, és miért lesznek rá dühösek? Miért emlegetik az apját, Józsefet? Jézus már azzal rossz pontot szerzett a názáretiek szemében, hogy nyilvános működését nem Názáretben kezdte, hanem Kafarnaumban. Kafarnaum fél-pogány vidék volt, Názáretben ellenben hithű zsidók laktak. Ezért emlegetik Józsefet. József és családja mindig hűséggel megtartották az atyák törvényeit. Jézusnak kötelessége lett volna ezt hűségesen tovább vinni, ő ellenben a pogányok közé ment.
Izajás próféta 61. fejezetének elejéből olvasott fel Jézus, de nem fejezte be a mondatot. A mondat vége így szól: hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját. Ezt a végét elhallgatta Jézus. A názáretiek jól ismerték Izajás próféta írásait, mert a korabeli szegényebb zsinagógákban nem volt meg a teljes Szentírás, de a Tóra mellett mindenütt megvolt az Izajás tekercs. Tehát, valószínűleg ezt már számtalanszor felolvasták nekik, és jól ismerték a szöveget. Ők várták is, hogy amikor eljön a Messiás, Isten majd szabadságot hirdet nekik, a kegyelem esztendejét a választott nép fiainak, és bosszút az ellenségeiknek. Jézus ellenben nem akar bosszút állni, nem akarja megbüntetni a pogányokat, sőt a pogányok közé költözött, és ott tett csodákat. Az efezusiakhoz írt levélben azt mondja az apostol, hogy Jézus minden válaszfalat lerombolt. Szemében minden ember Isten fia, attól függetlenül, hogy milyen fajhoz, nemzethez vagy valláshoz tartozik. Ez volt Jézus üzenete, amit nem tudtak elfogadni, ami dühítette a názáretieket. Nekik ilyen Messiás nem kell, aki mindenkihez jó, és nem áll bosszút a rosszakon, az ellenségeken. Jézus érvel is: már Illés, és Elizeus próféta is a pogányok közé mentek, és Isten nevében segítettek az ottani embereken.
Komoly tanulság ez számunkra, akik az evangéliumot hirdetjük, vagy erre készülünk. Nem a hallgatók elvárásai szerint kell beszélni. Nem azt kell mondani, ami nekik tetszik, aminek örvendeni fognak, hanem isten üzenetét közvetíteni, akkor is, ha az nem tetszik, akkor is, ha azzal nem értenek egyet.
Názáret városának környékén nincs sehol egy szakadék, amelybe beletaszíthatták volna Jézust. A maguk elvárásainak szakadékába akarták beletaszítani, de Jézus átment közöttük és eltávozott. Ez adjon nekünk is bátorságot, hogy a mi szemünkben se létezzenek falak, amelyek egyes embereket kizárnak, akiknek nem akarjuk hirdetni az evangéliumot, azért, hogy a mi fajták emiatt nehogy haragudjon ránk. Nem sikeres igehirdetők akarunk lenni, hanem igaziak.

2013-02-03


______________________________

Gyertyaszentelő


A kis Jézust elvitték a templomba, hogy bemutassák az Úrnak. Jézusnak ez az első útja Jeruzsálembe, jelzi az utolsó útját is, amelyen nem csak felajánlják Jézust az Úrnak, és helyette egy pár galambot áldoznak fel, hanem ő maga lesz a feláldozott bárány.
Itt Simeon karjain nyugszik, ott majd a kereszten.
Simeon szeretettel öleli magához, de megjövendöli azt, hogy majd sokan ellen fognak fordulni, és Mária is, aki most örül, véle fog szenvedni.
Két öreg ember, akik nem a régi szép időket sírják vissza, hanem beteljesedettnek érzik életüket, nem az elért sikerekért, hanem, mert megtalálták azt, akire vágytak, a Messiást. Meg is halhatnak, mert nem éltek hiába. Nem meghalni készültek még sem, hanem élni. Simeon a jövőről beszél, Anna pedig elindul mindenkinek hírül adni, hogy megszületett a Messiás. Aki Jézust karjaiba fogadja, annak szívében új remény ébred.

A választott nép törvényei szerint minden elsőszülöttet, de minden állatnak első ellését, és a föld első termését az Úrnak kell ajánlani. Ezzel a nép kifejezte azt, hogy mindent az Úrtól kapott, és az Úrnak akar szolgálni azzal, amit kapott. Még inkább az Úrnak ajánlották azt, amit az Úrtól kaptak, akkor, amikor Jézust bemutatták a templomban, Istent az Istennek.
Az ember azzal vétkezett leginkább, hogy önállósulni akart Istentől. Nem akarta többé elismerni, hogy Istentől kapott mindent, hanem önmagának, a maga ügyességének, okosságának tulajdonított mindent, amit megvalósított. Ez a mai embernek is a vétke. Nem valami rosszat tesz, csak eltávolodik Istentől. Mint ahogy Jézus kortársai nem ismerték fel a kis Jézusban Istent, aki közéjük jött, csak az öreg Simeon és Anna prófétaasszony. Az emberek akkor is túlságosan önmagukkal voltak elfoglalva, és nem várták eléggé a Messiás eljövetelét. Aki igazán várta, az felismerte.
A ma emberének is szüksége van Simeonokra, Annákra, akik rá tudnak mutatni Isten jelenlétére, Isten jóságára, arra a számtalan ajándékra, melyekkel Isten eltölt bennünket és embertársaik nevében is köszöntik Istent, hálát adnak, neki, örvendenek eljövetelének. Ezért ma az Istennek szentelt személyek, a szerzetesek világnapja. Ez a feladata azoknak is, akik Istennek szentelik az életüket, a szerzeteseknek is. Ne legyen más elfoglaltságuk, mint az, hogy Istenre figyeljenek, hogy érkezését felismerjék, és ne legyen más vágyuk, mint, hogy Vele találkozzanak. Ha vele lehetnek, akkor az életük beteljesedett, mint az agg Simeoné, és mindenkinek örömmel hirdetik, mint Anna próféta asszony, hogy itt a Messiás.
Imádkozzunk egymásért, vegyük kezünkbe a fényességet, amelyet Krisztus hozott, legyünk mi világító gyertyák egymás számára és minden ember számára, akik égő lámpásokkal akarjuk fogadni az érkező Vőlegényt.

2013-02-02


______________________________