Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 | 128 | 129 | 130 |

Napi gondolatok

Úrnapja


Az oltáriszentségről nem könnyű elmélkedni, mert minden a hit terén zajlik. Mi csak kenyeret és bort látunk, de hisszük, hogy az Krisztus teste és vére. Hitünkből tudjuk, hogy a szentáldozásban Krisztussal találkozunk, de ebből az édes találkozásból nem sokat tapasztalunk. Az oltáriszentségbe vetett hitünket ünnepeljük. Ezt a hitet tudatosítjuk. És erre szükségünk is van. Segít a mai ünnep abban, hogy ismét tudatosítsuk azt, aminek tanúi vagyunk minden szentmisén, hogy ne váljon megszokott, unalmas dologgá a Krisztussal való találkozásunk, a Véle való egyesülésünk.
Kissé keményen hangzanak ezek a szavak: enni az Úr testét, és inni az Ő vérét – nem kannibalizmusról van itt szó, hanem a mindennapi életbél vett hasonlatról. Miként a táplálék, amit magunkhoz veszünk, beépül a mi testünkbe, úgy a Krisztussal való találkozás által Krisztus is beépül a mi életünkbe. Ezek a szavak kifejezik, hogy annyira szükségünk van nekünk, embereknek Istenre, mint a mindennapi eledelre, másrészt kifejezik, hogy Isten kész kielégíteni az ember igazi éhségét, igazi vágyait. Velünk az Úr! Emánuel… Nem csak közel van, nem csak mellettünk van, hanem bennünk. Teljesen egy akar lenni velünk. Az ember már nincs egyedül a maga múltbeli sebeivel, a jövőtől való félelmeivel. Az oltáriszentség harmonikusan összekapcsolja a jelenben a múltat és a jövőt.
Van, aki a múltra nosztalgiával gondol: azok a régi szép idők… visszasírja a múltat, csak a szépre emlékezve abból, elfelejti annak nehézségeit, bukásait.
Van, akit csak a jelen érdekel, és teljes erejével törekszik minél több élvezetet kisajtolni belőle, de drága árat fizet érte.
Van, aki szebb jövőben remél, vagy ellenkezőleg, rettegve tekint a jövő felé.
Az oltáriszentség meggyógyítja az időhöz való viszonyulásunkat. A múltból arra emlékeztet, hogy Isten mit tett értünk: úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta, hogy megmentsen minket. Nem olyan múlt ez, amelyet visszasírunk. Nem ért véget, hanem a jelenben folytatódik. Isten szeretete ma is kifejti a hatását az életünkben, és a jövőnknek is ez a záloga. Nem csupán nem félünk a jövőtől, hanem reménnyel tölt el. Ezért Szent Tamással imádkozunk ma: Krisztust vesszük magunkhoz, szenvedésére emlékezünk, lelkünk eltelik kegyelemmel, és eljövendő dicsőségünk zálogát nyerjük.
Ha nem is könnyű rajtakapni Krisztus jelenlétét a mi életünkben, mégis ott van, hatással van a gondolkodásunkra, cselekedeteinkre, magatartásunkra, mint ahogy hatással van ránk a kapott neveltetés, a szülőktől örökölt tulajdonságok. Krisztus tulajdonságai is bennünk vannak, és azt akarjuk, midőn Őt az oltáriszentségben megmutatjuk a világnak, hogy életünk is olyan legyen mint egy monstrancia, melynek közepén ott ragyog az Úr Krisztus.

2014-06-19


______________________________

A mester és a tanítvány


2 Kir 2,1. 6-14
Illés és Elizeus, a mester és a tanítvány, együtt haladnak az úton. A mester búcsúzik a földi élettől, a tanítvány nem akar tőle elszakadni. Mi lesz vele, ha nincs mellette a mester, aki útmutatásokat adhat, aki bátorít, aki vigasztal, akire mindig lehet számítani? Hiába próbálja Illés lerázni Elizeust, az mindenképp mellette akar maradni. Mindent megtesz, hogy az utolsó percig vele maradhasson.
Elizeus kérése az, hogy Illés lelkéből két részt kapjon leg. A fordítások itt eltérnek, hogy ez két harmadok jelent, vagy kétannyit. A lényeg nem változik: Elizeus nem csak hálás Illésnek a kapott támogatásért, segítségért, tanításért, hanem tovább akarja vinni azt, amit kapott Illéstől. Illés eltűnik, megmarad a köpenye, amellyel Elizeus, ugyanúgy, mint Illás, rácsap a folyó vizére, és száraz lábbal átkel a folyón. Ez a felnőtté válásának a mozzanata.
Mi is ezt szeretnénk. Vannak, akiknek hálásak vagyunk, mert támogattak minket, bátorítottak, vigasztaltak, segítettek. Nem elég elkönyvelni, hogy ez nekünk milyen jó volt. Nem elég hálás lenni nekik, hanem a magunk életébe be akarjuk építeni az ő lelkükből a két részt: azt, amit tőlük átvettünk, tőlük megtanultunk, ne vesszen kárba, hanem beépítjük a magunk életébe, és mi is tovább adjuk másoknak. Érdemes az elmélkedés során számba venni, hogy kik voltak a mestereink, miket tanultunk tőlük, és mennyire építettük be ezeket a tőlük kapott kincseket a magunk életébe.

2014-06-18


______________________________

Ellenség?


1 Kir 21, 17-29 Szászsebes
A tegnap Ákáb királyról hallottunk, és ma folytatódik a történet. Illés prófétát az Úr Ákáb királyhoz küldi, hogy figyelmeztesse a bűnére. Szörnyű dolgot cselekedett, ártatlanul megölette Nábótot, és ami még szörnyűbb, hogy Izrael népét bálványokkal fertőzte meg. Az ember, amikor nem törődik Istennel, akkor Isten helyett, bálványokat fog imádni. Ez nem csak Ákáb idején volt így, hanem a mi időnkben is. Amikor a saját kívánságainkat követjük, és megfeledkezünk kikérni Isten véleményét, bálványimádásba esünk.
Ákáb megérdemelte volta, hogy Isten elpusztítsa, de Isten megkönyörült rajta, mert Illés szavára bűnbánatot tartott. Mégis, első pillanatban Ákáb Illést a legnagyobb ellenségének nevezte, pedig a legnagyobb jót tette vele. Megmentette a pusztulástól azzal, hogy figyelmeztette.
Nekünk is kellemetlen, amikor hibánkra figyelmeztet testvérünk, vagy amikor nekünk kell testvérünket figyelmeztetnünk. Az a benyomásunk, mintha a másik ellenségünk lenne, pedig akkor tesz valaki jót nekünk, amikor a saját félelmeit legyőzve mer minket figyelmeztetni.
Akkor hiteles a mi közösségi életünk, ha egymással tudunk szeretetben beszélgetni arról, ami tetszik, és ami zavar egymás magatartásában és cselekedeteiben, és nem ellenséget látunk egymásban, hanem testvért, aki javunkat akarja.

2014-06-17


______________________________

Visszaélés


1 Kir 21, 1-16 2014-06-17 Szászsebes
Nem valami épületes a mai első olvasmányban hallott történet. Ákáb meg akarta szerezni Nábót szőlőjét. Súlyosabb dologról van szó itt, mint egy darab föld birtoklásáról. Izrael törzsei között Isten parancsa szerint felosztották a földeket, és még ha valaki eladta volna is a földjét, az nem lehetett végleges vásár, mindig vissza kellett a föld tulajdonjogának szállnia annak utódaira, aki azt eredetileg birtokolta, mert csak az tartozott a választott néphez, aki az ígéret földjének birtokosa. Ákáb Nábótot ettől akarta megfosztani, csak azért, hogy birtokolhassa azt a szőlőt, ami tetszett neki. A király, akinek feladata az lett volna, hogy biztosítsa a törvényhez való hűséget, visszaélt hatalmával, és felesége indítására kisemmizte, megölte Nábótot, és földönfutóvá tette a családját. Megtehette, mert ő volt a király és a királynak mindent szabad.
Mindenikünknek van valami felelőssége. Felelősek vagyunk egymásért, azokért az emberekért, akiket megismertünk, de nem akarunk Ákábhoz hasonlón visszaélni a lehetőségeinkkel, és az Istentől kapott feladat-nyújtotta lehetőségeket a magunk hasznára fordítani. Nem önkényes uralkodók, hanem kisebb testvérek akarunk lenni.

2014-06-16


______________________________

Ne feledd, ki vagy!


1 Kir 19, 19-21
A királyok könyvéből olvastunk fel az első olvasmányban, éspedig Elizeus próféta meghívásának a történetét. Illés próféta odalép Elizeushoz, a köpenyét ráteríti, jelezve, hogy ő lesz az utóda. Elizeus elkéredzik, Illéstől, hogy elbúcsúzhasson a szüleitől. „Menj, de ne feledd, hogy mit tettem, veled, ne feledd, hogy mi a te hivatásod.
Ezt mondja nekünk is az Úr. Végezd a rád bízott feladatokat, amit fontosnak látsz, de feledd, hogy Isten téged meghívott. Ma ez nem könnyű feladat, mert a mai társadalom, mintha arra ösztönözne, hogy ne gondolkodj életed értelmén, célján, hanem csak élj, élvezd azt, amit lehet. Nem könnyű újra és újra tudatosítani, hogy Istennek terve van velem, de Isten időnként jelez nekem, eszembe juttatja, hogy ki vagyok. Meglátjuk az Ő jeleit testvéreink életpéldájában, a Szentírás szavában, a természetben, a szívünk mélyén, kötelességeink teljesítése közepette, csendes imádságunkban s ha tudjuk, kik vagyunk, miért vagyunk ezen a világon, akkor annak megfelelőn gondolkodunk és cselekszünk.

2014-06-14


______________________________

Szent Antal


2014-06-13


______________________________

Nehézség-lehetőség


Csel 25, 13-21
Fesztusz, az új helytartó nem tudja, mit kezdjen Pállal, aki ott ül a börtönben. A zsidók mindenképp a halálát követeli. Fesztusz szeretné megérteni, hogy mivel vádolják, mi rosszat tett, de magyarázataikból csak annyit ért meg, hogy Jézus meghalt, és Pál azt állítja róla, hogy él. Ezért akarják megölni Pált. Úgy gondolja Fesztus, hogy ezt a problémát ő nem érti, a zsidók oldják meg maguk között. Pált vissza akarja küldeni Jeruzsálembe, hogy ott a zsidók ítélkezzenek felette. Pál azonban a császárhoz fellebbez. Rómába akar menni, pedig tudja, hogy a halált nem kerüli el, de Pálnak a római tartózkodása és halála olyan volt, mintha az akkori világot beoltották volna kereszténységgel. Pálnak sikerült a saját üldöztetését arra használnia, hogy megismertesse Krisztust az akkori világ fővárosában élő emberekkel.
Nincs olyan helyzet, bármennyire nehéznek és értelmetlennek érezzük, mely nem hordana magában lehetőséget az evangélium hirdetésére.
Most Csíksomlyóra indulunk, Istent kereső emberekkel fogunk találkozni. Amikor nehézségekbe ütközünk, kellemetlen helyzetekkel találkozunk, jusson eszünkbe, hogy ezek sajátos lehetőségek arra, hogy mi is tanúságot tegyünk a Krisztusba vetett hitünkről.


2014-06-06


______________________________

Istent nem lehet felülmúlni


Csel 22, 30; 23, 6-11
Pált ma a jeruzsálemi főtanács előtt találjuk, ahol sikerül összeugrasztania a farizeusokat és a szadduceusokat a feltámadás kérdése kapcsán, de ez nem könnyítette Pálnak a helyzetét. A katonaságnak kellett kimenekítenie őt a főtanács tagjai kezéből. A börtönben ülve megjelent neki az Úr, és bátorította. Nem azt mondta neki, hogy ne törődjön semmit, mert meg fogja látni, végül minden jóra fordul, jó sorsa lesz, hanem, hogy legyen erős, mert, amint Jeruzsálemben nehéz helyzetbe került, hasonló sor vár rá Rómában is.
Szent Pál még sem kesereg azon, hogy milyen nehéz sors jutott neki, amiatt, hogy az Úrhoz tartozik. Nem Pál a lényeg, hanem az Úr, és Pál szívesen vállal bármilyen szenvedést és nehézséget, csak kedvében járhasson az Úrnak. Azzal, hogy Pál vállalja a szenvedést, az üldöztetést Krisztusért, mindenki előtt nyilvánvalón tanúsítja, hogy Krisztus fontosabb számára bárkinél, még önmagánál is.
Csak attól a pillanattól számítunk az evangélium hiteles hirdetőinek, mikortól nekünk is sikerül Krisztus személyét helyeznünk a fő helyre, háttérbe szorítva önmagunkat is. Nem kell az áldozat szerepét játszani, mi a nagy hősök, akik milyen nagy áldozatot hozunk Istenért. Istent nem lehet a nagylelkűségben felülmúlni. Ha mi csak kis mértékben is tanúsítjuk életünkkel iránta való szeretetünket, százannyi szeretettel ajándékoz meg, és boldogok leszünk. Lehet, hogy nem azokban az örömökben részesülünk, amelyeknek a világ örvendeni szokott, de nagyobb boldogságban lesz részünk már ebben az életben, mint amit bármi, vagy bárki nyújthatna nekünk.


2014-06-05


______________________________

Vigyázzunk magunkra és egymásra


Csel 20, 28-38
Szent Pál az efezusi presbiterekhez intézett beszédét folytatja a mai szentleckében. „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Legyetek éberek.” Mire vigyázzanak? Nem arra kell vigyázniuk, hogy semmi baj ne érje őket. Pál a tegnap mondta, hogy rá bilincsek várnak, és tudja, hogy többé nem fog velük találkozni, tehát meg fog halni. Nem vigyáz eléggé magára? Nem ez jelenti az igazi veszélyt. Tudja, hogy korona vár rá. Az igazi veszély, amely a presbiterekre és a tanítványokra leselkedik az, ha eltávolodnak Istentől. A presbiterek a pásztorok, és a tanítványok a nyáj. A nyájra pedig a farkasok jelentenek veszélyt. És ezek a farkasok nem csak kívülről törnek rá a nyájra, hanem bentről a tanítványok közül is egyesek farkasoknak bizonyulnak, sőt minden tanítványban ott rejtőzik egy-egy farkas is.
Nekünk is szól Pál figyelmeztetése. Vigyázzunk magunkra, és vigyázzunk egymásra.
Vigyázzunk magunkra: ne bízzuk el magunkat. Minden jelentéktelennek tűnő kis döntés jelenthet veszélyt számomra. Hogy megnézek-e valamit az interneten, mondván, hogy ez még nem árt nekem; bár tudom, hogy jó lenne imádkozni, de most az egyszer valami egyébbel töltöm el az időmet, mondván, hogy majd máskor imádkozni is fogok; tudom, hogy nem végeztem el még a feladataimat, de majd később is ráérek foglalkozni vele; tudom, hogy a testvéremnek segítségre volna szüksége, de most nincs kedvem…
Ártatlannak tűnő lépések, de ha nem vigyázunk magunkra, lassanként eltávolodunk Istentől és a farkasok zsákmányai leszünk.
Vigyázzunk egymásra: érdekel, mi van a testvéremmel, hogy érzi magát, mik az örömei, mik a nehézségei. Az én példám építhet, vagy rombolhat. Szent Pál azt mondja, hogy „minden tekintetben példát adtam nektek”. Példánkkal, szavunkkal ne szűnjünk meg egymást a jóra buzdítani.


2014-06-04


______________________________

Kicsi, vagy nagy?


Csel 20, 17-27
A tegnap említettem, hogy Szent Pál mennyire megkedvelte az efezusi keresztényeket. Most is az ő presbitereiknek beszél a szentleckében. Tudjuk Szent Pálról, hogy nem állt rosszul az önértékelés terén. Mégis kissé megdöbbentenek a szavai. Ki meri jelenteni, mégpedig ünnepélyesen, hogy ő mindent megtett, ami tőle telt azért, hogy közvetítse az efezusi testvérek felé Isten akaratát. Fel is sorolja, hogy mi mindent tett érettük, mennyi mindent kellett elszenvednie. Önmagát elvetéltnek, az utolsónak nevezi az apostolok között, és mégis tudatában van annak, hogy amit ő tett, az rendkívüli.
Szent Ferenc is eszembe jutott, aki a Celanoi életrajzban önmagáról azt állítja, hogy ő a minta, ő a példakép, ahogy a kisebb testvéreknek élniük kell. Ő a forma minorum.
Az utolsó helyet keresi, mégis tudja, hogy a kisebb testvérek számára ő a példakép. Hogy egyeztethető a két dolog egymással?
Az ember, ha a saját érdemeit nézi, azt, amit a maga erejéből valósított meg, akkor nincs mivel dicsekednie, de ha felismerjük, hogy Isten milyen csodálatos dolgokat visz végbe általunk, akkor igenis büszkélkedhetünk azzal a kegyelemmel, amelyben részesültünk és dicsőíthetjük Istent, akinek az akarata, tervei megvalósultak a mi életünkben a mi gyengeségeink ellenére is.


2014-06-03


______________________________