Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 |

Napi gondolatok

Ábrahám hivatása


Izrael hivatásával szorosan összefügg Ábrahám hivatása, mert ő az atyja Isten népének.
Az ő hivatását a Szentírás így írja le, mint, aki Istentől parancsot kapott, és ő azt azonnal teljesítette, mint ahogy a közkatona szó nélkül engedelmeskedik a kapitánynak.
A szenet írók mégsem az Ábrahám engedelmességére teszik a hangsúlyt, mert egészen természetesnek tartották, hogy engedelmeskedni kell Istennek. A hangsúlyt arra a változásra teszik, ami Ábrahám történt attól a pillanattól kezdve, hogy Isten belépett az életébe. Ábrahám zarándokká lett. Nem tudta, hogy hová fog megérkezni, csak azt, hogy az Úr vezeti. Csak fokozatosan értett meg valamit Isten tervéből.
Isten szava képes volt őt kiszakítani a család-, a rokonság-, a haza iránti szeretet erős kötelékéből. Figyelt Isten szavára, és bízott az ígéretben, hogy nagy nemzet atyja lesz.
Isten szava velünk is ezt teszi. Belépett az életünkbe, és minden felborított. Fontosak továbbra is számunkra a szüleink, rokonaink, régi barátaink, a szülőföldünk, de útra keltünk mi is, Isten szavára elindultunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy mi vár ránk. A jelenben tudjuk mit vár tőlünk Isten, mi a következő lépés, amit meg kell tennünk, de tovább semmi sem biztos. Az egyetlen fogódzó pont számunkra az ő szava, és a bizalom Isten ígéretében, hogy termékennyé teszi az életünket.


2015-04-09


______________________________

Izrael hivatása


Az Ószövetségben a második meghívott maga Izrael. A régebbi hagyományok Isten és népe közötti kapcsolatát a törvény szigorú betartásában, az Istenhez való hűségben, és a templomban történő istentiszteletben határozták meg. A fogság idején döbbent rá Izrael arra, hogy az ő hivatásuk ennél nemesebb. Egy szent nemzet a választott nép, mely nem csupán a templomban, hanem életük minden területén Istennel vannak kapcsolatban. Isten a kezdeményező. Ő irányítja népének útjait és ő menti meg.
Izrael annak is tudatában van, hogy nem önmagáért hívta meg Isten az ő népét, hanem a világ nemzetei között feladatot szánt neki. Meg kell, ismertesse Istent a nemzetekkel. Ezért Izajás szenvedő szolgája a nemzetek világosságává lesz, és Jeremiás a népek prófétája.
A mi hivatásunk is talál támaszt Izrael hivatásának a megismerésében. Isten többet vár el tőlünk, mint hogy hűségesen betartsuk a napirendet, a szabályokat, elvégezzük az imáinkat, kötelességeinket. Az Istennel való kapcsolatunk szentté teszi a mi közösségünket is. Szent közösség vagyunk! Nem mert hibátlanok lennénk, távol állunk attól, hanem mert Isten vezet bennünket. Ő a kezdeményezője tetteinknek, és ő az, aki gondoskodik rólunk.
A mi közösségünk sem önmagáért van, hanem arra született, hogy megismertesse Istent az emberekkel. Akik közénk jönnek, látják, hogy derűsek, jópofák vagyunk, de azt is megtapasztalják, hogy Isten itt van közöttünk. Itt készülünk, töltekezünk, hogy mikor az Úr küld, indulhassunk...


2015-04-08


______________________________

Hivatások


Csel 2, 36-41
A mai evangéliumban arról hallottunk, hogy Mária Magdolnának az Úr egy feladatot adott. Nem örülhetett túl sok ideig annak, hogy ismét találkozott Jézusával, máris indulnia kellett, hogy hírül adja testvéreinek az Úr feltámadását. Szent Péter apostol is, a pünkösdi beszédében azokhoz szól, akiket az Úr meghívott. Szeretnék néhány elmélkedést most a húsvéti ünnepkörben a hivatásról tartani.
Nem rég, mikor hivatásról beszéltünk, kizárólag a papi és szerzetesi hivatásra gondoltunk. Csak néhány évtizede, változott a helyzet. Nem sírjuk vissza a régi dolgokat, de megállapíthatjuk, hogy ma mindenki hivatásról beszél, olyan helyzetben is, amikor ez nem illik oda. Ahhoz, hogy hivatásról beszélhessünk, kell lennie valakinek, aki hív, és ez nem más, mint Isten.
Isten hívhat egyént, vagy egy népet, de mindig azért, hogy egy feladatot adjon neki. Persze, ennek előfeltétele egy sajátos kapcsolat Istennel. Csak egy kapcsolaton belül ismerheti fel az ember azt, hogy őt meghívta Isten. Csak ebben a kapcsolatban értheti meg, hogy mi neki a feladata. Tehát az Istennel való kapcsolatban születik meg, és érlelődik meg, fejlődik a hivatás.
A hivatás nem egy tárgy, hanem egy kapcsolat. Épp ezért, nem úgy van, hogy az ember megkapta a hivatását, és legfennebb elveszíti, vagy vigyáz rá, hanem fokozatosan érik meg. Minden lépésnél újra, és újra az Isten akaratához csatlakozik.
A Szentírást nézve, megkülönböztethetünk egyéni hivatásokat, és közösségi hivatást. Közösségi, amikor Isten egy népet hív meg, és egyéni, amikor eges személyeket, mint a prófétákat, vagy a tanítványokat. Ez a megkülönböztetés azonban nem állja meg a helyét, mert az egyéni megívás mindig beilleszkedik a közösségi meghívásba, egyrészt mert a meghívottak sorsa jelzi Isten kapcsolatát a népével, másrészt pedig az egyén meghívása a meghívott nép érdekében történik.
Az elsők, akiket Isten meghívott, nem mások, mint maguk az ősszülők. Őket Isten arra hívta meg, hogy legyenek termékenyek, és szaporodjanak.
Ugyanakkor arra is meghívta Isten az embert, hogy gyakorolja a szabadságát. E nélkül nem lenne ember.
Isten mindnyájunkat arra hív, hogy termékenyek legyünk, Nem csak azokat, akik családot alapítanak, hanem azokat is, akik szerzetesekként szolgálják az Urat és testvéreiket.
A mi életünk is akkor termékeny, ha élet születik belőle. Úgy, ahogy a fizikai nemzésénél az ember önmagából ad át valami fontosat, mi is azt próbáljuk átadni másoknak, ami számunkra is a legnagyobb kincs, a mi hivatásunk alapja: az Istennel való kapcsolatuk.
Nem elméleteket, vallásos szövegeket akarunk átadni, hanem ebbe a kapcsolatba akarunk bevezetni másokat is.
Ebben a szabadságunk használata is megjelenik. Ha magunkat tévedhetetlennek, hibátlannak akarjuk bemutatni, elriasztjuk az embereket az Istennel való kapcsolattól. Gyarlóságaink, bűneink lehetőségek arra, hogy a közönségesben felragyogjon a rendkívüli. Olyan emberek vagyunk, mint bárki más, de Isten rendkívüli feladatra hívott meg minket, és rajtunk keresztül másokat is.


2015-04-07


______________________________

Megtérés


2015-04-06


______________________________

Húsvét vasárnap


Jn 20, 1-9
Mi történt Szombaton? Nem beszélnek erről az evangéliumok. Mintha minden csendben gyászolta volna Jézus halálát. A tanítványok lelkében ott bujkált a tiltakozás: Isten miért nem lépett közbe, hogy megvédje az igazat. Ismét a gonoszság győzött. Ebben a fájdalom-teli csendben telt el a szombati nap.
A mai evangélium az új nap kezdetét mutatja be. Az első személy, aki megjelenik, Mária-Magdolna. Amikor még sötét volt, elment a sírhoz. János evangélista nem mondja, hogy miért ment Mária-Magdolna a sírhoz. A szinoptikusokban az asszonyok be akarják balzsamozni Jézus testét, de a János evangéliumban ezt már megtették a temetése előtt. Mária-Magdolna nem tud belenyugodni abba, hogy meghalt, akit szeret. Reményvesztetten keresi. Mikor oda ért, látta az elhengerített követ és az üres sírt. Szaladt Péterhez, hogy elmondj, amit látott: elvitték az Urat a sírból. Látta az üres sírt, de nem hitt.
Péter, és a másik tanítvány a sírig szaladtak. János evangéliumában ez a másik tanítvány hátszer szerepel, legtöbbször Péterrel együtt, és mindig ügyesebbnek bizonyul Péternél. Ő az, aki hamarabb megérti, mi történik, hamarabb tud hinni. Először Andrással együtt jelennek meg, mint Keresztelő János tanítványai, akik elindulnak Jézus nyomában. Aztán az utolsó vacsorán ő az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Csak neki mutatja meg Jézus, hogy Júdás lesz az áruló. Ő az, aki Pétert beviszi a főpap udvarába, miután Jézust letartóztatták. Tovább kíséri Jézust a Golgotára. A tanítványok mind elmenekülnek, de ez a tanítvány ott áll a kereszt tövében. A mai evangéliumban Péterrel együtt szalad, és hamarabb ér a sírhoz. Aztán ő lesz az, aki felismeri a csodálatos halfogás után, hogy az Úr az. Később ezt a tanítványt magával Szent Jánossal azonosította a keresztény hagyomány, de az evangélium ezt nem mondja, és nem szerénységből, hanem, mert ebben a tanítványban magunkra ismerhetünk. Mi is az apostollal együtt tanúi vagyunk Jézus életének, halálának és feltámadásának. Nem vagyunk hátrányos helyzetben az apostolokkal szemben, amiért nem értünk abban a korban, mer ilyen formában mi is szerepelünk az evangéliumban. Mi is ott voltunk.
Ez a tanítvány hamarabb ér oda a sírhoz, de nem megy be. Megvárja Pétert. Mindenikünknek megvan a maga ritmusa és szükséges, hogy egymást megvárjuk, hogy egységben maradhassunk. Az egyházszakadásoknak az oka a türelmetlenség volt azok részéről, akik előre szaladtak.
Benézett a sírba, és látta a leplet. A zsidók temetéskor egy kb. négy méter hosszú leplet használtak. Egyik felére ráhelyezték a holttestet, a másik felét ráhajtották, és három helyen átkötözték. A fejére pedig egy kendőt kötöttek, ezzel felkötötték az állát. Mit látott ez a tanítvány? Azt, hogy nem volt kibontva a lepel. Úgy volt, ahogy elhelyezték, csak hiányzott belőle a holttest. Ha tolvajok lopták volna el, ahogy Mária-Magdolna gondolta, mindenestől elvitték volna.
Ismét a név nélküli tanítvány az, aki hamarabb hisz. Nem csak látott, hanem hitt is. Megértette, hogy Isten nem hagyta cserben Jézust, az igazat. Jézus ugyan nem jött vissza ebbe az életbe a sírból, de a síron túlment. Belépett az Isten életébe.
Ami történt, azt már nem lehet testi szemmel látni, csak a hit szemével. Nem kezdte ez a tanítvány Pátert meggyőzni arról, hogy Krisztus feltámadt. Amit a hit szemével látunk, arról nehéz beszélni. Nincsenek érveink, bizonyítékaink.
Húsvét ünnepén a hitünk tekintetét akarjuk feléleszteni. Isten megadta nekünk is, hogy látni tudjuk a feltámadás fényét, túl azon, amit magunk körül, a magunk életében látunk. Túl a magunk érdekein, vágyain, félelmein. Csak a húsvét fénye ad értelmet életünknek, örömeinknek és fájdalmainknak, aggodalmainknak, reményeinknek és szeretetünknek.

2015-04-05


______________________________

Húsvéti vigilia


Mk 16, 1-7
Büszkék vagyunk a keresztény hit tanítására. A keresztényég a legnemesebb erkölcsi tanítást nyújtja az összes kultúrák közül: szeretni ellenségeinket, megbocsátani az ellenünk vétőknek, egyetemes testvériség, a világbéke. Büszkék vagyunk arra, hogy ahol szenvedő emberek élnek, megjelennek a keresztények is. Önzetlenül próbálnak segítséget nyújtani. Ha a kereszténység csak ennyit jelentene, mindenki egyet értene vele. A mi hitünk tanításában azonban van néhány olyan tétel is, amelyet nehéz igazolni, és nehéz elhinni is. Ilyen a feltámadás is, amelyet ma ünneplünk. Pedig ezen áll, vagy bukik a kereszténységünk, hogy hisszük-e vagy nem, hogy Jézus feltámadt, és legyőzte a halált. Ami megkülönbözteti a keresztényt a többi embertől, nem a hősies szeretet, mert a nem hívő is képes nemes gesztusokra, embertársai iránti szeretetre. Mi keresztények Krisztus feltámadásának örömhírét hirdetjük.
Az ember, mióta öntudatra ébredt, mindig kereste a halhatatlanságot. Krisztus feltámadása ad igazi választ erre a keresésére. Az evangéliumban szereplő asszonyok elindultak korán reggel, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét. A temető felé tartották, ahol a halál ünnepli az ő győzelmét. A bebalzsamozás egy fajta lázadás akart lenni a halál ellen. Az emberek próbálták meggátolni, fékezni a test szétbomlását.
A sír bejáratát egy nagy kő zárta el. Ez a kő jelezte, hogy azon belül egy másik világ van, a halottak birodalma. Oda jut el minden ember és annak a bejáratától nincs, ki elhengerítse a követ. Onnan nincs visszatérés. Nem is azért mentek oda az asszonyok, hogy bárkit is visszahozzanak a halottak közül, csupán végső tiszteletüket akarták leróni. A holtest helyett azonban a sírban egy fehér ruhába öltözött fiatalembert találtak, aki megmagyarázta nekik, hogy mi is történt.
Igen, ez a fiatalember a liturgiánkban szereplő kommentátor szerepét tölti be. Megmagyarázza az eseményt, amelynek tanúi lehetünk: a keresztre feszített názáreti Jézus nincs itt, feltámadt.
Az üres sír nem csak az ő feltámadását jelenti, hanem, hogy elhengerítette a halottak birodalmát elzáró követ, és az ott lévő embereket kiszabadította, és elvezette Istenhez.
A mi utunk is a síron át vezet el Istenhez, ezért Krisztus feltámadása a mi feltámadásunkat is jelenti.
Nem elég, hogy jó emberek legyünk. Nem elég, hogy másokkal jót tegyünk. Mi arra készülünk, hogy Krisztussal feltámadjunk, és Isten örök életében részesedjünk. Ettől vagyunk keresztények.

2015-04-04


______________________________

Beteljesedett


2015-04-03


______________________________

Tanítvány


Iz 50, 4-9
Izajás szenvedő szolgája felsorolja, hogy mi mindenen át kell mennie: verik, leköpdösik. Ő mégis bízik az Úrban, olyannyira, hogy provokálni meri ellenségeit: ki mer velem kiállni?
Nem csak ellenségitől érzi biztonságban magát, hanem Isten segítségét tapasztalja küldetése teljesítésében is. Sőt, Isten nem csak segíti, hanem rajta keresztül lesz támasza a megfáradtaknak. Az Úr nyitja meg a fülét minden reggel, hogy meghallja tanítását, és ő úgy hallgatja az Urat, mint egy tanítvány. Az Úr tanítja nyelvét, hogy az ő igéjét tudja közvetíteni.
Mi is az Úr szolgái vagyunk, s néha szenvedő szolgáknak érezzük magunkat. Nem könnyű szerzetesként élni. Mégsem az áldozat szerepét játsszuk, hanem az Úrban bízva akarunk vigaszt, bátorítást nyújtani a megfáradtaknak. És ma nagyon sok a megfáradt ember. Nem is csoda. Mikor mindenki az erőseket értékeli, nem divat gyengének lenni, és az erősnek látszani akarás küzdelmébe hamar bele lehet fáradni. Az Úr minket ezekhez küld, hogy nekik legyünk kisebb testvérei. Nem bölcs tanácsokkal jövünk, hanem tanítványokként. Az Úr megnyitja füleinket, hogy meg tudjuk hallgatni őket, imában az Úr elé visszük gondjaikat, bánatukat, és csak annyit mondunk nekik, amennyit az Úr általunk üzenni akar neki.
De előbb mi magunk a gyengeségeinkkel testvéreink elé állunk, hogy meghalljuk, mit akar mondani nekünk általuk az Úr.
Így fonódik össze a mindennapi életünk, az egyéni imánk, és a közösségi imánk.


2015-04-01


______________________________

Az Árulás Isten művében


2015-03-31


______________________________

Jó illat


Iz 42, 1-7
A mai olvasmányban Izajás az Úr szolgájának a küldetéséről beszél. Azért jön az Úr szolgája, hogy megszabadítsa a népét. Mi tudjuk, hogy a szolga kifejezés a Szentírásban, nem megalázó megnevezés, ellenkezőleg. A szolga volt az úrnak a legközelebbi munkatársa. Ő ismerte leginkább urának tervét és őt bízta meg annak a végrehajtásával. Isten terve az ő népének megszabadítása. Ezért, az Úr szolgája szelíden bánik a gyengékkel. A megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Megnyitja a vakok szemét, kiszabadítja a börtönből a foglyokat, a sötétségből a világosságra vezet.
Az Úr ezt a csodálatos megváltói művet rajtunk keresztül akarja folytatni és beteljesíteni. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy nagyon sok ember élete olyan, mint a megroppant nád, mint a pislákoló mécses. Nagyon sok embernek szüksége van a világosságra. Nagyon sok ember sínylődik a bűn rabságában. Hogy tudnánk mi ezeken segíteni. Lehet, mi is úgy gondoljuk, hogy, ha sok pénzünk lenne, ha megfelelő eszközeink lennének, sokkal több jót tehetnénk, mint most. Az evangéliumbeli Júdás is így gondolkodott. Azt a drága olajt föl lehetett volna használni a szegények megsegítésére.
A legnagyobb jó, amit tehetünk, ha megtelik a mi házunk, a mi közösségünk a Krisztus iránti szeretetünk jó illatával.
Most, a nagyhét elején ezzel a gondolattal szeretnék indulni. Mielőtt tennék valamit Krisztus nevében, vagy Krisztusért, az iránta való szeretetemet próbálom kifejezni, hogy mindaz, amit teszek, vagy mondok, ebből a szeretetből forrásozzék.


2015-03-30


______________________________