Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 | 128 | 129 | 130 | 131 |

Napi gondolatok

Alcantrai Szent Péter


Alacantarai Szent Péter a 16. században élt ferences szerzetes. Nemes származású, és jól képzett volt, a salamancai egyetemen tanult.
Pétert reformátor szerzetesnek nevezném. Az obszerváns ferencesekhez lépett be. Előbb házfőnök lett, aztán provinciális. Kezdettől azon munkálkodott, hogy megreformálja a közösségét. Meg is volt hozzá a felkészültsége, a tudása. Neki is lendült, a maga elképzeléseit próbálta másokra ráerőltetni, de nem ment. Sokan ellene fordultak, mire ő lemondott a provinciálisi megbízatásáról, és sértődötten, csalódottan vonult vissza remeteségbe. Itt évekig készült imában és szigorú vezeklésben arra, hogy mikor Isten küldeni akarja, kész legyen. Most már Isten terve szerint akart cselekedni, és nem a saját elképzelései szerint.
Isten indítására útra kelt, és gyalog, mezítláb Rómába zarándokolt, és III Gyula pápa elé járult. A pápától engedélyt kapott arra, hogy a konventuálisok fennhatósága alatt olyan kolostorokat alapíthasson, melyekben szigorú szegénységben élnek a testvérek.
Lassanként egy új provincia született az ő reformjából, melyet később ismét az obszerváns generális alá rendeltek. A reformja lassan elterjedt Spanyolországban, és Portugáliában. Őket nevezték alkantarénus ferenceseknek.
Most már kész volt Péter arra, hogy másokat is segítsen a maguk reformtörekvésiben, mint például Avilai Szent Terézt, aki írásaiben legedás szentként emlékszik meg róla.
A reform vágya ott bujkál bennünk is. Szeretnénk lelkibb, hitelesebben élő közösséget magunknak. Nem megy, ha megpróbáljuk elképzeléseinket testvéreinkre erőltetni, és semmi jó nem születik abból, ha azért neheztelünk rájuk, mert nem elég szentek.
Tanuljunk meg Istenre figyelni! Ez az alapja életünk igazi reformjának.


2015-10-19


______________________________

Évközi 29. vasárnap


Jézus folytatja útját Jeruzsálem felé. Utazásának célja életének odaajándékozása. Tanítványai követik, és közben lépésről lépésre értenek meg valamit abból, amire Jézus készül, és abból, amit számukra is ajánl. Ugyanarra hív meg minket is Jézus: önmagunk odaajándékozására. Előbb arról beszélt tanítványainak, hogy őt elfogják, megölik, de feltámad. Ám alig hogy befejezte a mondanivalóját, eléje lépett Jakab és János, egy kéréssel, ami azt mutatja, hogy semmit sem értettek meg Jézus szavaiból, nem is figyeltek oda. Évekkel ezelőtt, egy hittanórámon történt. Egyik cigánygyerek, miután én lelkesen magyaráztam nekik Jézus Krisztusról, jelentkezett, hogy kérdezni szeretne valamit. Örömmel adtam szót neki, remélve, hogy valami okos kérdéssel jön. Erre ő: nem adna nekem egy lejt? Persze, mi nem teszünk ilyet, de velünk is előfordul, hogy valaki beszél, és mi a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva, főleg prédikáció hallgatása közben, mert az a benyomásunk, hogy ezeket a dolgokat már százszor hallottuk, jól ismerjük. Jézus is addig beszélt a tanítványainak az eljövendő szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, míg megunták és oda sem figyeltek szavaira.
Csodálatos, hogy Jézus nem torkolja le őket, nem veti szemükre, hogy nem figyeltek rá, hanem engedi, hogy feltárják lelkük vágyait. Velünk is ezt teszi, amikor imában hozzá fordulunk. Nem kell szégyellnünk előtte semmit, amire vágyunk, amit érzünk, még akkor sem, ha nem valami szép, nemes vágyak, gondolatok bujkálnak bennünk. Ő szívesen meghallgat, ránk figyel, és azután segít átalakítani ezeket, hogy igazabbakká váljanak.
Mit kértek Jézustól? – hogy mikor uralomra kerül, egyikük jobb felől, másik bal felől üljön mellette, vagyis ők ketten legyenek a legfontosabb emberek Jézus uralkodása alatt. A hatalomvágy mindig megkísérti a keresztényeket, még a legkiválóbbakat is.
Jézus a válaszában kehelyről és keresztségről beszél. Egy kehelyből inni valakivel azt jelenti, hogy osztozom a sorsában. Ez a sors lehet szép, mint ahogy a 16. Zsoltár mondja: „az Úr az én örökségem és sorsom kelyhe”, de sokszor együtt-szenvedést is jelent. A keresztség pedig a vízben való elmerülést jelenti és az ebből születő új életet. Mindebből részesülni fog Jézus tanítványa.
Készek vagytok-e mindenre? - kérdi Jézus. Ők azonnal gondolkodás nélkül igent mondanak, mert nem értették meg, miről beszél Jézus. Jézus erre sem veszíti el a türelmét. Tudja, hogy csak lassan értik meg mit kér tőlük, és még lassabban szánják rá magukat, hogy megtegyék. Lassan megy az átalakulás. A világban nagy lenni, másokon való uralkodást jelent, míg Jézus szemében az a nagy, aki ajándékká válik testvérei számára. Mi a világban élünk, és a világ szerint érzünk. Nehéz e fölé emelkedni, és annak ellenére amit érzünk, azonosulni Isten értékrendjével, de Isten kegyelme képessé tesz rá. Csak mondjunk igent mi is, mint Jakab és János. Igen, készek vagyunk, még ha nem is tudjuk mi lesz ennek az igennek a következménye ránk nézve.
Erre, a többi apostol megharagudott Jakabra és Jánosra. Nem azért mert ennyire nem tudnak együtt érezni Jézussal, ennyire tapintatlanok, hanem mert el akarták előlük csalni az első helyeket, amelyekre ők is vágyakoztak. Ez volt az első szakadás a Krisztus követői között. Kettő 10 ellen és 10 kettő ellen. Az ok: ki a nagyobb? Minden szakadás oka az egyházban ez volt igazából, nem a teológiai érvek. A római pápa a nagyobb vagy a konstantinápolyi pátriárka? Ki a hatalmasabb a pápa vagy a császár? Az egyház triumfalista megnyilvánulásai sok nemtetszést váltanak ki ma is az emberekben. Szüntelen figyelnünk kell erre a nagy kísértésre, mert mi is folyton egymás főnökei akarunk lenni. Állandóan mi szeretnénk irányítani másokat.
Jézus figyelmeztetése nekünk is szól: ”közöttetek ne így legyen”. Tudom, hogy nagyok akartok lenni, de ne a világ szemében, hanem Isten szemében legyetek nagyok, azzal, hogy testvéreitek üdvösségét szolgáljátok.

2015-10-18


______________________________

Hit és cselekedet


Róm 4, 1-8
Szent Pál a mai olvasmányban mintha szembe akarná állítani a hitet a cselekedetekkel, mondván, hogy csak a hit vezet el a megigazulásra, és nem a cselekedetek. Pedig nem ezt akarja mondani Szent Pál. Ő maga sokat munkálkodott Isten ügyében. Dicsekvő kedvében fel is sorolta az érdemeit, de később szemétnek tekintette mindazt, amire azelőtt büszke volt. Semmivel sem érdemelte ki azt, hogy az Úr a damaszkuszi úton megszólítsa. Nem érdemei alapján választotta ki őt az Úr, és tette Evangéliuma hirdetőjévé. Isten kegyelme változtatta meg az életét. Ő nem tett mást, mint hitt Jézus Krisztusban.
És a tettek? Természetesen, azután is voltak olyan tettei, melyekre büszke lehetett volna. Még nagyobb buzgósággal, és minden képességével az Urat szolgálta. Nem egy helyben ülve hitt, hanem a hittől vezetve ment hirdetni Krisztust. Hozzánk is rajta keresztül jutott el az örömhír.
Akkor mi változott? Átadta az irányítást Krisztusnak. Ettől a pillanattól kezdve a hit fénye vezette tetteiben, és erre akar bennünket is buzdítani.
Amint Ábrahámot az Úr vezette, és mindig tudtára adta, hogy mit kell tennie, hova kell mennie, úgy akar minket is vezetni az Úr, ha hiszünk benne és rá bízzuk magunkat. Ne féljünk, szól, amikor jónak látja. A mi dolgunk, hogy figyeljünk, hogy amikor szól, meghalljuk, s ha megértettük, mit kér tőlünk, akkor huzavona nélkül cselekedjünk.


2015-10-16


______________________________

Ítélkezés


Róm 2, 1-11
Szent Pál a mai szentleckében kemény szavakkal ostorozza azokat, akik testvéreik fölött ítélkeznek. Nem hiába ilyen szigorú velük szemben, hisz tudja, mennyire veszélyes egy közösségre nézve, ha a tagjai ítélkeznek egymáson. Az ítélkezés rombolja az egymás iránti bizalmat, aláássa a testvéri szeretetet.
Persze, hiába szidja az ítélkezőket Szent Pál, mert szidással nem lehet megszüntetni ezt a rossz szokást. Olyannyira nem sikerült, hogy sajnos, közöttünk is jelen van, és rombol. Sokszor jobban félünk attól, hogy megítélnek a testvéreink, rosszat gondolnak rólunk, mint bármiféle testi szenvedéstől. Sokan menekültek el közülünk azért, mert féltek az ítéletünktől. Nem az életmódunk volt túl nehéz, sem a feladatok, hanem az el nem-fogadottság érzése.
Jó lenne olyan légkört teremteni közösségeinkben, ahol nem kell rettegni, hogy mit szólnak, mit gondolnak rólam a testvérek, ha megszólalok, ha teszek valamit, ahol bízhatok abban, hogy testvéreim elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok, és a javamat akarják. Ettől válik otthonunkká a közösség, amelyben élünk.
De mit tehetek én, hogy ez megvalósuljon? Talán azt, hogy ne haragudjak arra a testvéremre, aki a hátam mögött rosszat mond rólam. Nem várhatom el, hogy a testvéreknek mind jó véleményük legyen rólam. Biztos, sok minden van bennem, magatartásomban, viselkedésemben, ami zavar másokat. És, hát ők ezt sajnos el is mondogatják másoknak, és sajnos ezek is, tiszta jóindulatból, ezt tovább mondják, és sajnos eljut hozzám is. Rosszul esik, de tudatosítom, hogy ez a testvérem nem ellenségem, nem akar nekem rosszat.
Azt is tudatosítom, hogy én alapjában véve jó vagyok, és a jóságomat nem növeli, ha dicsérnek, de az sem csökkenti, ha megítélnek.
Ha meg tudunk egymásnak bocsátani, kihúzzuk az ítélkezés méregfogát, és nem fogja tovább rombolni a közösségünket.


2015-10-14


______________________________

Fr. Hugó


2015-10-13


______________________________

Isten szeret és meghív


Az apostol két dolgot mond a római keresztényeknek, és nekünk is: Isten szeret, és meghívott a szentségre. Mindkettőt nehezen hisszük el.
Sokat beszélünk arról, hogy isten szeret, de valahol a lelkünk mélyén ott bujkál a kétely: Isten szeretne, ha mások lennénk, jobbak, türelmesebbek, ha többet imádkoznánk, ha jobban tudnánk uralkodni indulatainkon, és így tovább. Sok bennünk az elégedetlenség önmagunkkal szemben. Folyton a hibáinkra figyelünk, és azt hisszük, hogy Isten is így tekint reánk. Ma Isten ismét elmondja nekünk, hogy szeret minket, szeretetből teremtett meg, és nagyobb szeretettel tekint reánk, mint egy édesanya a gyermekére, hisz hozzá vagyunk hasonlók.
Igen, Isten szentségre hívott meg minket. Nehezen hisszük el ezt is, mert látjuk, hogy nap, mint nap küzdünk a hibáinkkal, és mégis ugyanott vagyunk, mint évekkel ezelőtt. Mikor lesz ebből szentség? Kutyából nem lesz szalonna!
Azt hisszük, hogy a szentnek hibátlannak kell lennie, pedig szentnek lenni azt jelenti, hogy Isten önzetlen szeretetének hordozói lenni. Mint ahogy a gyertya mástól kapja a tüzet, de sajátjaként hordozza, és szórja a fényt, Isten szeretetének a lángja bennünk is fellobbantja a tüzet, és aki velünk találkozik, mintha kissé Istennel találkozott volna.
Isten erre képesnek tart minket. Hisz bennünk. Próbálom tudatosítani, hogy ahol én vagyok, nagyobb valaki is jelen van, mint Leó testvér, maga az Úr.


2015-10-12


______________________________

Évközi 28. vasárnap


Jézus a mai evangéliumban folytatja útját. Útközben oda szalad hozzá egy ember és leborul előtte. Nem az egyetlen eset Márk evangéliumában, hogy Jézus elé siet valaki és leborul előtte. Ezt teszi a Gerázói ördögtől megszállott, meg egy leprás is. Olyan emberek, akik betegek és gyógyulásra van szükségük. Ez az ember a mai evangéliumban nem beteg, mégis úgy viselkedik, mint aki gyógyulást vár Jézustól. Testileg valóban nem beteg, de a lelke szenved. Ő maga sem érti, miért szenved, hisz mindene meg van. Bizonyára már sok embertől kért tanácsot. Van, aki azt mondta, hogy gondoljon csupa jó dolgokra, másik, hogy imádkozzon többet, próbáljon alamizsnát adni a szegényeknek, és ő próbálkozott ezzel is, meg azzal is, de nem érezte jobban magát. Azt remélte, hogy Jézus tud segíteni.
Mit kérdez Jézustól? – Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet? Mások olyasmit kértek Jézustól, ami a biológiai életükben van segítségükre, mint ahogy mi is sokszor ilyesmit kérünk Jézustól az imáinkban: megoldódjanak a problémáim, gyógyuljak meg a betegségemből… úgy néz ki, hogy ez az ember túl van ezeken. Ő már az örök életre vágyik. Jézus a válaszában Isten parancsait sorolja fel, jelezve, hogy Isten már megmutatta neki az utat az örök élet felé. Érdekes, hogy Jézus a tízparancsolatból csak azokat sorolja fel, amelyek az embertársunkkal való viszonyunkra vonatkoznak. Istennel akkor vagyunk egységben, ha vele együtt szeretjük a testvérünket. Akkor jutunk Istenhez, ha szeretjük a testvéreinket.
Az ifjú válassza nagyon szép: én ezeket gyermekkorom óta megtartottam. Túlzásnak érezhetjük, amit mond, hisz senki nem mondhatja el magáról, hogy nem vétkezett, de végül is igaza van. Apróságokon nem kell fennakadni, mert Isten sem törődik velük. Ha életünk jó irányba halad, Istennel, embertársainkkal jó a kapcsolatunk, akkor nincs értelme önmagunkat szidni egy-egy tévedésért, bűnért. Nem az életszentség jele, ha valaki önmagát büntetgeti, hanem a gőg jele. Nem fogadom el, hogy ember vagyok, hanem olyannak képzelem el magam, mint Isten, aki sosem hibázik. Azért ítélkezünk oly könnyen másokon, mert önmagunkkal szemben is kegyetlenek vagyunk. Ahogy ezt szent János mondja első levelében: ha szívünk vádol is valamiért, ne feledjük, hogy Isten nagyobb a szívünknél.
És akkor Jézus azt mondja ennek az ifjúnak, hogy egy hiányzik belőle. Azért nem azt mondom, amit felolvastunk, hogy még valami hiányzik belőled, mert Jézus nem azt akarja mondani, hogy már majdnem kész vagy, még csak ez az egy cseresznye hiányzik a tortádról, s már is tökéletes vagy. Nem valami hiányzik ennek az embernek az életéből, hanem a lényeg, az egy, és ahhoz, hogy Istenhez eljusson, ennek az egynek a megtételére van szükség: mindenét oda kell adnia szeretetből. Nem szegénnyé akarja tenni Jézus, hanem gazadaggá. Azt akarja, hogy amije van, az szeretetté változzon, mert csak az marad meg az örök életre, ahova el akar jutni.
Tőlünk is ezt kéri Jézus, hogy ne magunknak gyűjtsünk, hanem mindent, amivel rendelkezünk, anyagiakat, képességeinket és időnket használjuk fel arra, hogy kifejezzük általuk testvéreink iránti szeretetünket.
Szomorúan távozott, mert nem volt elég szabad annak megtételére, amire Jézus felszólította. Igen, mégiscsak beteg volt ez az ember. Megszállta őt a vagyon, a birtoklás ördöge, és ez irányította az életét, és Jézus szavára sem tisztult meg.
Míg rabjai vagyunk annak, ami a birtokunkba van mindig csalódottak, szomorúak maradunk, mert a bennünk lévő, végtelen utáni vágyunkat nem tudja semmi betölteni, csak egyedül Isten.
Ha nehéz is számunkra azt a lépést megtenni, amire Jézus felszólít, Istennek minden lehetséges, még az is, hogy engem képessé tegyen Jézus szeretetére.

2015-10-11


______________________________

Az igazi boldogság


2015-10-10


______________________________

Az Úr rettenetes napja


Joel 1, 13-15; 2,1-2
Joel prófétától hallottunk az első olvasmányban. Joel a fogság utáni próféták közé tartozik, körülbelül Kr. előtt 400-ban írhatta próféciáit. Nem a néphez szól, hanem a papokhoz, Isten szolgáihoz. Joel elégedetlen azzal, ahogy a papok végzik a feladatukat. Magukkal törődnek, nem Istennel. Elmaradtak az áldozatbemutatások. Pedig az lenne a feladatuk, hogy életükkel és szavukkal Istenhez kell, hogy vezessék az embereket. Ezért felszólítja őket, hogy hirdessenek bűnbánatot, de előbb ők maguk tartsanak bűnbánatot. Így készüljenek fel a nagy napra, az Úr napjára, arra a rettenetes napra, mert olyan csapás jön, amelyhez hasonló sosem érte az embert.
Persze, mondhatjuk, hogy ez Ószövetség, ahol ijesztgetik az embert, hogy féljen Istentől, de az evangéliumokban Jézus is, amikor a végítéletről beszél, elég rettenetes dolgokat mond. Egyáltalán nem virágos réten való sétálgatás lesz az a nap.
Joel azonban nem tudta megmondani, hogy mi következik az után a nap után, míg Jézus tudtunkra adta, hogy ez után a rettenetes nap után következik az élet kiteljesedése.
Számunkra ez a rettenetes nap a mi halálunk. Annál nagyobb csapás, annál félelmetesebb esemény még nem történt velünk, mint az, amikor meg fogunk halni.
Isten szolgáinak, különösen nekünk, kisebb testvéreknek az a feladatunk, hogy bűnbánatot hirdessünk, hisz kezdettől bűnbánó rend vagyunk.
Tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a böjtöt, sírást, önmegtagadásokat, virrasztást jelenti, hanem felkészülést. Mikor útra megyünk, nem viszünk magunkkal minden kacatot, csak azt, ami a legszükségesebb. Ezt jelenti a böjt, az önmegtagadás. A sokféle marasztaló hang között figyelünk Isten hívó szavára, ezt jelenti a virrasztás.
Életünk a harsona, amellyel bűnbánatot hirdetünk.
Nem töltjük az időnket fölösleges dolgokkal, mert készülnünk kell arra a rettenetes napra, és arra a csodálatos életre, amely ránk vár.
Az élet rövid. Mi nem itt rendezkedünk be, nem itt akarunk örökre boldogok lenni.

2015-10-09


______________________________

Nagyasszonyunk


2015-10-08


______________________________