Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 | 128 | 129 |

Napi gondolatok

A Lateráni bazilika


Ma a Lateráni bazilika felszentelésére emlékezünk. Egy gyönyörű, és nagyon értékes templomról van szó, a pápa székesegyházáról. Ez a templom jelképezi a katolikus egyház egységét. Nagyon sok ember imája szentelte meg ezeket a köveket. Nagyon sok értékes műalkotás van benne, sok szentnek az ereklyéje, mint Keresztelő Szent János és Szent János evangélista, sok szent, és kevésbé szent pápa síremléke. Mindez szép és értékes, de mind a múltról mesél nekünk.
Az igazi értéke a bazilikának az, hogy Krisztus lakik benne. Ám Krisztus nem akar még a Lateráni bazilikában sem lakni, ha nem lakhat bennünk.
Szomorú olyan templomokat látni, amelyekben már nem lakik Krisztus, és bár templomnak néznek ki, világi tevékenységek folynak bennük. Ezekhez a templomokhoz vagyunk hasonlók, ha látszólag keresztények vagyunk, de nem Krisztus áll életünk központjában, hanem a magunk kis érdekei, örömei, miként a mai evangéliumban szereplő kereskedők is a templomban voltak ugyan, de nem Istent keresték, hanem a vallásos emberek pénzét. Semmi sem tudja jobban eltávolítani az embereket Krisztustól, mint ha azt látják, hogy nem ők a fontosak számunkra, hanem csak a pénzük.
Az is meg tud akadályozni abban, hogy a bennünk lakó Krisztusra figyeljünk, ha a félelmeinkre, aggodalmainkra összpontosítunk. Ebben az esetben is magunkkal vagyunk elfoglalva és nem Krisztussal törődünk.
A mai ünnepen nem csak átadni akarjuk magunkat Krisztusnak, hanem rá is bízni magunkat.


2015-11-09


______________________________

Egy szívünk van


2015-11-07


______________________________

Dicsekvés


Róm 15, 14-21
Szent Pál apostol a mai szentleckében dicsekszik. Úgy, ahogy a Korintusiaknak írt második levelében azt mondja, hogy a gyengeségeivel dicsekszik, de ugyanakkor elsorolja, hogy mi mindent elviselt Krisztus iránti szeretetből, most is azt mondja, hogy azzal dicsekszik, amit Krisztus vitt végbe általa, hogy Jeruzsálemtől Illíriáig hirdette az evangéliumot, és Isten csodákkal kísérte az ő munkáját.
Lehet, hogy szokatlannak tűnik, de érdemes Szent Páltól megtanulni a dicsekvést. Nem azzal akarunk dicsekedni, hogy mi milyen ügyesek vagyunk, vagy voltunk, hanem azzal, hogy Isten általunk működött, és működik.
Lehet, hogy azért hiányzik belőlünk az az apostoli buzgóság, és lendület, ami Szent Pál apostolra jellemző volt, mert nem merünk dicsekedni: nem merjük tudatosítani, hogy Isten általunk is működik, és bár magunkról néha eléggé lesújtó a véleményünk, mégis, Isten rajtunk keresztül is képes csodás dolgokat művelni.
Miért nem ismerjük fel ezeket? Miért tűnik úgy, hogy a mi életünk túlságosan szürke? Mert külsőleg túlságosan szerénynek akarunk mutatkozni, nem akarunk dicsekedni, de belsőleg akkora bennünk a nagyravágyás, hogy csak a rendkívüli dolgokat tartjuk érdemesnek a figyelmünkre, és nem tudunk örvendeni annak, ami hétköznapi: hogy őszintén rá tudtam mosolyogni a testvéremre, hogy észrevettem a folyósón egy hányódó szemetet és felvettem, hogy sikerült lelkiismeretesen tanulnom, hogy jól esett legalább néhány pillanatra az elmélkedés alatt az Úrral lenni. Ezekhez hasonló egyszerű dolgok lehetnek alkalmak arra, hogy felfedezzem Isten működését az életemben és legalább magam előtt dicsekedjem velük. Ha ezt rendszeresen teszem, egy idő után már nem érzem magam alkalmatlannak erre, vagy arra, és bátran igent mondok, mikor engem is merészebb lépésekre szólít fel az Úr.


2015-11-06


______________________________

Borromeo Szent Károly


Borromeo Károly a híres Medici család sarja. Nagybátyja bíboros volt. Édesanya miután megszülte meghalt. A mostoha anyja már kiskorától papnak nevelte, hogy az egyházi javadalmakat birtokolhassa. Már 12 évesen reverendában járt és apát lett, persze ö csak a jövedelmeket kapta meg, az apáti teendőket egy szerzetes végezte. Később, a nagybácsijának köszönhetően még egy apátság jövedelmét megkapta. Mikor a nagybátyját pápává választották, IV. Piusz néven, őt Rómába hívta, és bíboros államtitkárrá tette meg. Ő még akkor pap sem volt, és az életvitele és magatartása meglehetősen világias volt.
A testvérének a halála megrendítette, és ettől a pillanattól kezdve az élete megváltozott. Huszonöt éves korában pappá, és ugyan akkor püspökké szentelték. Teljes lelkesedéssel részt vett a Tridenti zsinat befejezésén. Milánói érsek lett és elkezdte a tridenti zsinat reformjának a megvalósítását az egyházmegyéjében. Rendelkezései mintaként szolgáltak a többi itáliai püspökség számára. Sok ellensége volt, mert a rendelkezései sokaknak az érdekeit keresztülhúzta. A humiliták rendjét kérésére a szentszék feloszlatta, mert azok merényletet kíséreltek meg ellene. A spanyol királlyal is élbe került, bár tudta, hogy ezzel érseké székét teszi ki veszélynek. Mikor a városban pestis ütött ki, a város minden vezetője elmenekült, de ő maradt, és gondozta a betegeket. Megfogadta, hogy ha a pestis megszűnik, elzarándokol Franciaországba, Chambéry-be, ahol a szent leplet őrizték. Ez az út akkoriban nehéznek és veszélyesnek számított. A Savoyai herceg, hogy ettől megkímélje Károlyt, elhozatta a leplet Torinóba. Így Károlynak csak Torinóba kellet zarándokolnia. A lepel azóta is ott maradt. A másokkal való törődés korán felemésztette életét, 46 évesen meghalt.
Úgy tűnik, hogy nem elég, hogy valaki vallásos környezetbe nevelkedjen, még az sem, hogy gyermekkorától egyházi személynek számítson. Itt is válhat valakiből nagyon is világias ember.
Látszólag a testvére halála hozott változást az életében. De hát, nagyon sokan vannak, akik elveszítették szeretteiket, hozzátartozóikat, és az életük mégsem változott meg. A változás a lelkében történt, de erről nem tudnak az életrajzírók. Ezt a pillanatot, amikor Isten változást hoz az ember lelkében, kegyelmi pillanatnak nevezném. Ő nem volt rossz ember, sőt, jószívű volt ezelőtt is, de önmagát kereste, hogy sikeres legyen, hogy gazdag legyen, hogy fontos legyen. A változástól kezdve egyre inkább az egyházgondjai, az embereken való segítés állott figyelme központjában, és már nem féltette sem a pozícióját, sem az életét.
Bennünket sem határoz meg végérvényesen sem az, hogy milyen neveltetésben részesültünk, sem az, hogy milyen körülmények között éltünk, vagy élünk ma. Az egyetlen, ami igazán irányt tud szabni életünknek, az a kegyelmi pillanat, amellyel együttműködünk. Isten újra és újra küldi az ő kegyelmi pillanatait, de minden elszalasztott lehetőséggel szegényebb lesz az életünk.

2015-11-04


______________________________

A ferences család halottai napja


2015-11-03


______________________________

Halottak napja


Ma, halottak napján, az élet értelméről elmélkedünk, nem pedig a halálról. Nem azért születtünk erre a világra, hogy meghaljunk. Mi halhatatlanok vagyunk, bár nekünk is át kell mennünk a biológiai halálon. A mi földi életünk végén nem a halál vár ránk, hanem Isten. Arra születtünk, hogy örökre boldogan éljünk. Isten nem ültet teremtményeibe olyan vágyakat, melyek nem teljesülhetnek. Márpedig mindnyájan felismerjük magunkban a vágyat arra, hogy örökké éljünk, és hogy boldogok legyünk. Isten azt ígéri nekünk, hogy ez a vágyunk is teljesülni fog.
Ma, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, nem keseregni akarunk, amiért elveszítettük őket, hanem megköszönni Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy keresztje és halála által megnyitotta számukra az örök boldog élet ajtaját. Mi a remény emberei vagyunk, bár a mi életünkben is jelen van a rettenetes halál. Reményünk alapja pedig Isten szava. Jézus magáénak mond minket, nem akar elveszíteni egyet sem közülünk, és feltámaszt bennünket. Nem nézi a mi életünk tökéletlenségeit, hibáit, bűneit, hanem szeretettel ölel magához, és segít, miként az édesanya a kisgyermekét, lépésről lépésre haladni, megtisztulni az önzéstől, és megtanulni, a szeretet útján járni.
Úgy képzeljük el valahogy azt, ami a halál után vár ránk, mint egy rettenetes vizsgát. Ha valaki jól felkészült, az bejut a Mennyországba, ha ellenben nincs jól felkészülve, nem volt elég jó élet folyamán, arra rettenetes kínok várnak a pokolban. Pedig nem egészen ez vár ránk. Egyrészt Isten előtt senki nem tud jelesre vizsgázni, mert mindenikünk hibázik, vétkezik, még a legnagyobb szentek is, másrészt, Isten nem taszít el senkit magától, még a legnagyobb gonosztevőt sem, mert gyermekei vagyunk. Ahogy egy édesanya mindig kész megbocsátani gyermekének, és szereti akkor is, ha rosszat tesz, Isten még inkább irgalmaz nekünk. Csak az vesz el, aki nem szereti Istent, és nem akar vele lenni. Istennek fáj az, ha gyermeke elutasítja, de nem kényszeríti, szabadon engedi.
Az ő irgalmára bízzuk szeretteinket, azokaz is, akiket felkészületlenül ért a halál, hogy ne féljenek a véle való találkozástól. A magunk részére pedig kérjük, hogy nővérünk a testi halál éberen találjon, hogy semmi el ne távolítson Urunktól ebben az életben, hanem elevenen éljen bennünk az Urral való találkozás vágya.

2015-11-02


______________________________

A nehéz alázatosság


2015-10-31


______________________________

Egyezkedés Istennel


Róm 9, 1-5
Szent Pál a mai szentleckében szomorúságának ad hangot azért, hogy vérbeli testvérei, rokonai, Izrael fiai nem fogadják el Krisztust. Felsorolja mindazt, amit a javukra írhat: hogy őket Isten kiválasztotta, velük szövetséget kötött, törvényt adott nekik, imádták Istent és közülük származik Krisztus.
Szent Pál szívből szereti őket, annyira, hogy kész lenne lemondani a maga üdvösségéről azért, hogy ők a megváltásban részesülhessenek. Aki igazán szeret, az kész önmagát háttérbe szorítani azért, hogy a másiknak jó legyen. Néha lehet hallani beteg gyermeke mellett így imádkozni az édesanyát: inkább én haljak meg, csak hogy ő élhessen.
És bár ennyire szerette Szent Pál a nemzetét, Isten mégis a pogányok közé küldte, hogy ott hirdesse Jézus Krisztust.
Istennel nem lehet ilyen egyességet kötni, hogy inkább én kárhozzak el, de üdvözüljenek azok, akiket szeretek, de olyant lehet, amilyent az Úr Jézus kötött az Atyával: én életemet adom értük, te pedig ne fáradj bele újra, és újra megbocsátani nekik, és felkínálni számukra az életet.
Az Úr minket is kiragadott a családunk, rokonságunk, barátaink köréből, és számunkra idegen emberek közé küld. Nekünk is fáj, ha egyik másik azok közül, akiket szeretünk, távol él Istentől. Mi ismerjük őket, tudjuk, hogy sok jóság, sok emberség van bennük, és nem lenne teljes a mi boldogságunk, ha ők nem juthatnának el Isten színe elé.
Nem tehetünk mást, mint annál nagyobb odaadással Isten rendelkezésére bocsátani önmagunkat, aki ígéri, hogy nagyobb szeretettel fordul feléjük, mint amilyenre mi képesek lennénk, irgalmas lesz hozzájuk, és mindent megtesz azért, hogy magához édesgesse őket is.


2015-10-30


______________________________

Mi szakíthat el ...


2015-10-29


______________________________

Szeretetből kiválasztva


2015-10-28


______________________________