Gondolatok tízesével idő szerint csökkenő sorrendben.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80 | 81 | 82 | 83 | 84 | 85 | 86 | 87 | 88 | 89 | 90 | 91 | 92 | 93 | 94 | 95 | 96 | 97 | 98 | 99 | 100 | 101 | 102 | 103 | 104 | 105 | 106 | 107 | 108 | 109 | 110 | 111 | 112 | 113 | 114 | 115 | 116 | 117 | 118 | 119 | 120 | 121 | 122 | 123 | 124 | 125 | 126 | 127 | 128 | 129 | 130 |

Napi gondolatok

Mária bemutatása a templomban


Mt 12,46-50
Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Isten úgy teremtette az embert, hogy családban szülessék, hogy a családi kötelékek fontosak legyenek mindenikünk számára. Ő maga is családban született. Most mégis, amikor az ajtóm kívül várnak rá az ő édesanyja, és a testvérei, nem részesíti őket előnyben azokkal szemben, akik őt hallgatják. Nem, mintha nem szeretné az édesanyját, vagy a testvéreit, hanem, mert az Isten Országában mélyebb, és igazabb kapcsolatok jönnek létre még annál is, ahogy egy anya szereti a gyermekét. A tanítványok már nem csupán barátai Jézusnak. Azzal, hogy elindultak Jézus követésére, Jézus anyja, testvérei, nővérei lettek, és egymás számára is. Nem csak szomszédok vagyunk, hanem testvérek. Nem csak eltűrjük egymást, hanem egymáshoz tartozunk. Nem csak segítünk egymásnak, hanem gondoskodunk egymásról, mint jó édesanya, mint jó testvér. így, mint ahogy a kisgyermek növekszik a családban, úgy növekszik közöttünk az Isten Országa.
Természetesen, Máriát nem zárja ki Jézus ebből az új kapcsolatból, hisz Mária nem csak testileg lett Jézus édesanyja, hanem hitben is, akkortól, amikor igent mondott rá. Új formában lett édesanyja Jézusnak, és nem csak neki, hanem nekünk is. Ma az ő bemutatását ünnepeljük a templomban. A hagyomány szerint Mária már gyermekkorától Istennek akarta szentelni az életét. Az igen, amit kimondott, előző számos felajánlásénak volt a megkoronázása.
Szükségünk van ilyen édesanyára, aki a szenvedés közepette is látni tudta Isten eljövendő győzelmét. Segítsen bennünket is, hogy a sok jó elhatározásunk, törekvésünk beteljesítéseként Isten tervéhez hozzá tudjunk simulni, át tudjuk adni magunkat az Úrnak és életünket testvéreinkre bízzuk.

2012-11-21


______________________________

Nem elég fára mászni Jézusért


Lk 19, 1-10
Egy kicsi ember, aki keresi Jézust. Lévén kicsi nővéső, a tömegtől nem láthatja Jézust. Fel kell másznia a fára, hogy láthassa. Mi is úgy érezhetjük, hogy valami erőfeszítést kell nekünk tennünk, felemelkedni, ahhoz, hogy megláthassuk Őt. Ha Zakeus terve szerint zajlott volna az esemény, ő a fáról kényelmesen szemlélhette volna, ahogy Jézus tovább megy, ő pedig lemászott volna a fáról, és folytatta volna az életét, mint addig.
Mi is hajlandók vagyunk egy-két dolgot megtenni azért, hogy találkozhassunk Jézussal, de Jézus ezzel nem elégszik meg. A Véle való találkozás rádöbbent arra, hogy valójában Jézus keres meg minket, nem mi Őt.
Jézus rátekint Zakeusra, és hívja, szálljon le, mert nála fog megszállni. Tömeg volt körülötte, sok mindenkire rátekinthetett volna Jézus, de kiválasztotta Zakeust. Azokra tekint így Jézus, akiket megszeret, akiket kiválaszt. Ez emlékeztet bennünket a gazdag ifjú történetére, akire szintén ránézet Jézus, és megkedvelte.
Erre a szeretetteljes nézésre jön a válasz. Zakeus kész mindent jóvátenni, amit eddig hibázott, sőt bármit képes most odaadni, hogy befogadhassa az üdvösséget, melyet Jézus hozott. A gazdag ifjú ezzel szemben nem tudott a szeretetteljes tekintetre nagylelkűen válaszolni. Jobban szerette a vagyonát, azt, amije volt, mint Jézust.
Jézus minket is kiválasztott, mielőtt bármilyen erőfeszítését tettünk volna, azért, hogy Őt meglássuk, megtaláljuk, Ő ránk tekintett és megkedvelt. Mi hogyan válaszolunk erre a szeretetre? A magunk érdekeit szeretjük jobban, vagy azzal, amink van, jót teszünk testvéreinkkel?

2012-11-20


______________________________

Szent Erzsébet


Lk 6,27-38
Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy ti is szeretnétek, hogy veletek bánjanak. Ez egy olyan szabály, amely, ha gyakorlatba ültetnénk, megváltoztatná az életet a családjainkban, közösségeinkben, a társadalomban, az egyházban.
Az Ószövetség ennek negatív megfogalmazását ismeri: „amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd.” (Tob 4,15) A Jézus megfogalmazása sokkal igényesebb, mert könnyebb semmit nem tenni, mint megtenni valamit, amit helyesnek gondolunk. Sokkal több jó dolgot kigondolunk, mint amennyit a gyakorlatban megvalósítunk.
A mai evangéliumi szakasz, kérdéseket is ébreszt bennünk: „ha valaki megüti az arcodat, tartsd oda a másikat is.” vagy: „aki elveszi a köntösödet, add oda neki a ruhádat is.” Úgy tűnik, mintha Jézus azt kérné, hogy jámborul viseljünk el minden igazságtalanságot, és te tegyünk semmit ellene, engedjük, hogy a gonoszság uralkodjék. Pedig nekünk, keresztényeknek feladatunk harcolni, bátran szembeszállni a gonoszsággal, a bűnnel. Jézus is ezt tette. Az aranyszabály itt is érvényes. Ha azzal igazi javát szolgálod a másiknak, hogy odatartod a másik arcodat is, vagy engeded, hogy elvegye a ruhádat is, akkor tedd meg. Jóságod, szelíd szereteted megindíthatja annak a lelkét, aki rosszat tett, de annak az válik javára, hogy feljelentsd, hogy meggátold a rosszban, akkor azt kell megtenni, mert te sem szeretnéd, hogy ha elindultál a rossz úton, senki meg ne állítson.
„Ne ítéljetek, és akkor titeket sem ítélnek el.” Ez azt jelenthetné, hogy engem nem érdekel, mit tesz a másik, nem ítélem el, s akkor másnak sincs joga engem elítélni. Néha azért nem merjük egymást figyelmeztetni, jóra inteni, nehogy a másik is szemünkbe mondja a hibáinkat. Nem erről van szó. A rossz tettet, a hibát, a bűnt mindig el kell ítélni, és nem szabad úgy tenni, mintha nem vennénk észre, mert az senkinek sem jó. Csupán arról van szó, hogy a személyt ne ítéljük el, ne mondjuk ki róla, hogy végérvényesen rossz. Ne álljunk bosszút, ne akarjuk megtorolni rajta a bűnét, a hibáját. Ne akarjuk tönkretenni, hanem akkor is a javát akarjuk, amikor meggátoljuk abban, hogy újabb rosszat tegyen.
Lehetetlennek tűnik így élni, de ilyen volt Jézus, és ilyen volt Szent Erzsébet is. Nem ilyennek született, nem ilyennek nevelték, hanem az Isten kegyelme tette erre képessé. Ugyanaz a kegyelem, amely most és itt, minket is képessé akar tenni ilyen szeretetre.

2012-11-19


______________________________

Ne szundikáljunk a lépcsőn


Lk 17, 26-37
Jézus a mai evangéliumban egy apokaliptikus képet tár elénk. Az egyház, az év végéhez közeledve, azt akarja, hogy ez az evangéliumi szakasz felrázzon bennünket, lelkiismeret vizsgálatot tartsunk, felmérjük, a valós helyzetünket, szembenézzünk az önmagunkról szóló igazsággal. Min kellene változtatnom, hogy ne kelljen szégyenkeznem, amikor az Úr tükröt állít elém? Időnként szükség van erre az önvizsgálatra, mert ha nem, magával ragad a mindennapi élet ritmusa. Beletörődünk a középszerűségbe, megtorpanunk egy lépcsőfokon, és már nem akarunk semerre haladni.
Azok a tragikus események, melyekről az evangélium beszél, félelmetesek, de csak figyelmeztetnek az igazi veszélyre, amikor az ember elveszíti a saját lelkét, az üdvösségét eljátssza, szem elől téveszti az utat, és az örök sötétségbe zuhan.
Felszólít bennünket az Úr a megtérésre, a kitartó imádságra, a virrasztásra. Nem rettegni kell a világ végétől, meg az elkövetkező eseményektől, hanem kihasználni a jelen pillanatot, és keresni az Urat.

2012-11-16


______________________________

Nem mese


Az Isten Országa köztetek van – mondja az Úr. Ha mi nem érezzük, nem tapasztaljuk az Isten Országának a jelenlétét, a probléma nálunk van. Jézus teljes bizonyossággal állítja, hogy köztünk van. Ez azt jelenti, hogy az Isten Országa nem egy mese, amely jól végződik, csak ki kell várni a végét, ahol majd élnek boldogan, akik eljutnak oda. Elképzeljük, hogy az Isten Országában béke lesz, igazságosság, derű, de ezeket nekünk kell az Isten Országába bevinnünk. Az Isten Országa alakítja a jelen életünket. Most épül az Isten Országa, és mi vagyunk azok, akik építjük. Mi tesszük azt jelenvalóvá.
Most eldönthetjük, hogy építeni akarjuk az Isten Országát, vagy várjuk, hogy azt mások teremtsék meg számunkra.
Hogyan építjük az Isten Országát? A mindennapi dolgainkba, a mindennapi kapcsolatainkba visszük bele azt a szeretetet, amely azokat átalakítja, és Isten Országának részeivé teszi.
Csak akkor lesz az én testvérem, az én közösségem számomra az Isten Országa, ha vele együtt akarom, igyekszem építeni azt.

2012-11-15


______________________________

Lépésről lépésre gyógyulunk


Lk 17, 11-19
Jézus felrója a többi kilencnek, hogy nem jöttek vissza hozzá, pedig nem hagyta meg nekik, mikor elküldte őket a papokhoz, hogy onnan jöjjenek ismét hozzá. Ez az egy, mivel szamariai volt, nem mehetett a papokhoz. Látva, hogy meggyógyult, visszatért Jézushoz, míg a többiek a papokhoz mentek. Lehet, hogy ha még várt volna Jézus, megjött volna a többi is.
Az is érdekes, hogy mind meggyógyultak, mégis Jézus ennek az egynek, aki visszajött, azt mondja, hogy a hite meggyógyította. Már meg volt gyógyulva. Újabb gyógyulásról van szó? Úgy, ahogy menet közben gyógyultak meg ezek a leprások, és nem egy pillanat alatt, a Jézussal való minden találkozás újabb gyógyulást hoz. Jézus azért jött, hogy meggyógyítson minden embert, de nem csupán a testi betegségekből. Meg akarja szabadítani az embert mindattól a rombolástól, amit a bűn, az Istentől való eltávolodás okozott benne. Mi emberek azonban nem tudjuk egyszerre befogadni a megváltás kegyelmét, csak lépésről lépésre gyógyulunk. Minden egyes találkozás Jézussal, egy-egy lépést jelent a gyógyulás útján. Ezért sosem lehet megunni a Jézussal való találkozást, és csak akkor jövünk rá, hogy mennyire szükségünk van újabb gyógyulásra, ha keressük a Véle való találkozást.

2012-11-14


______________________________

Haszontalanok, de nem fölöslegesek


Lk 17,7-10
Azzal a feladattal bízott meg, hogy tanúskodjunk az Isten Országáról. Azt akarja, hogy a mi közösségünk Isten országának egy fiókegysége legyen. Hogy rajtunk keresztül láthatóvá, megtapasztalhatóvá legyen. Haszontalan szolgák vagyunk. Kissé rosszul hangzik. Ha már szolgákra van szüksége az Úrnak. legalább ismerje el, hogy hasznosak vagyunk számára, hogy szüksége van ránk, a munkánkra. Vagy mégsem? Haszontalan szolgák vagyunk, mert Jézus nélkülünk is meg tudná valósítani az Isten országát. Az Úr az, aki szeret, aki megment, nem mi. Mi csak utána szaladgálunk. Jó időnként tudatosítani, hogy haszontalan szolgák vagyunk, amikor kezd túlságosan fontossá lennie számunkra a munkánk eredménye, az emberek megbecsülése. Ne tekintsük magunkat túlságosan fontosaknak. Az Úr vezeti a mi közösségünket, aki rajtunk keresztül is jót tesz testvéreinkkel.

2012-11-13


______________________________

A megbocsátás és a hit


Lk 17,1-6
A botránkozás több mint elszörnyülködés. Aki megbotránkozik, eltávolodik Isten akaratától. Eltávolodik attól az úttól, amely az Isten országa felé vezet. Az botránkoztat, aki a testvérét rossz példájával, nem megfelelő szavaival eltántorítja az Isten útjától. Jézus mindig keményen szól azok ellen, akik másokat megakadályoznak abban, hogy Istenhez jussanak. Itt is azt ajánlja, hogy az ilyennek kössenek követ a nyakára és a tengerbe vetni.
Bármennyire súlyos dolog a botránkoztatás, azt mondja Jézus, hogy lehetetlen elkerülni azt.
Ha a magunk életére gondolunk, azt mondhatjuk, hogy jaj, nekünk, ha egymást eltérítjük a helyes úttól. Jaj, nekünk, ha rossz hatással vagyunk egymásra. De azt is ki kell mondanunk, hogy lehetetlen ezt kiküszöbölni. Lehetne cserélni személyeket, helyeket, változtatni a körülményeken, és meg is kell tenni, ha javítani lehet a helyzeten, de a botránkoztatás újra és újra elő fog fordulni.
Ha ezzel befejeződne a mai evangélium, okunk lenne a kétségbeesésre. De Jézus megoldást is ajánl. Az egyik a megbocsátás. Egymástól újra és újra bocsánatot kérjünk, és újra és újra megbocsássunk egymásnak.
A másik pedig a hit. Ha lehetetlen is elkerülni a botránkoztatást, még ilyen körülmények között is lehetséges mindenikünk számára eljutni az Isten országába. És ez a fontos. Ha csak akkor a hitünk, mint a mustármag, és azt mondjuk a mi, mindenféle rossz szokásban meggyökerezett életünknek, hogy szakadjon ki, és Isten szeretetének tengerében verjen gyökeret, meg fogja tenni.

2012-11-12


______________________________

Évközi 32. vasárnap


Mk 12,38-44
Jézus tanítványaival a jeruzsálemi templomban van. Tanítványai bámulták a különféle díszes ruhákba öltözött papokat, levitákat és írástudókat. Jézus egy veszélyre hívja fel a figyelmüket. Olyan veszélyre, amelyre nekünk is nagyon figyelnünk kell. Nem hiába érezzük úgy, hogy bennünket is érintenek azok a vádak, amelyekkel az írástudókat illeti Jézus.
Ezek az írástudók, arra törekedtek, hogy felhívják magukra a többi ember figyelmét, csodálatát, és azt hitték, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot cselekednek.
A kísértés minket is fenyeget, hogy az emberek szemében akarjunk jól szerepelni, és közben azt hisszük, hogy istentiszteletet végzünk. A liturgikus ruha, de akár a habitus is, lehet annak jele, hogy különleges módon akarunk Istennek szolgálni, de annak a jele is lehet, hogy mi nem vagyunk akárkik. Jézus látja, hogy a tanítványokat is megkísérti a csalóka látszat keresése. Tudjuk, hogy az igazi nagy veszélyek rejtett formában jelentkeznek.
Jézus azt szeretné, hogy az emberek megértsék, hogy mindnyájan a mennyei Atya gyermekei, és nincsenek közöttük olyanok, akik nagyobb tiszteletet érdemelnek, és olyanok, akik kisebbel is be kell, hogy érjék. És ha mi a mi közösségünkben, az egyházunkban vissza akarjuk állítani ezeket a régi komédiákat, ahol egyeseknek nagyobb tisztelet járt, mint másoknak, akkor Jézus szándékával szegülünk szembe. Nem jár valakinek nagyobb tisztelet azért, mert többet tanult, vagy magasabb rangja van.
Egy másik súlyos dolog, amit ezek az írástudók elkövetnek, hogy „felemésztik az özvegyek házait.” Abban az időben az írástudókhoz folyamodtak az emberek ügyes-bajos dolgaikkal, hogy döntsenek, hogy igazságot tegyenek bizonyos vitás ügyekben. Sokszor nem védték meg az özvegyeknek az igazát, vagy pedig hatalmas összegeket kértek azért, hogy ítéletet hozzanak.
Az előző két magatartási forma a vallásossággal társulva válik igazán veszélyessé: bár igazságtalanok, nagyon vallásosak. Ezzel az embereket félrevezetik. Az emberek azt hiszik, hogy Isten is egyetért azzal, amit ezek tesznek. Rossztetteikkel magának Istennek a tekintélyét rontják le. Vallásos keresztények, vagy akár szerzetesek, papok gonosztettei többet ártanak az egyháznak, mint a legelvetemültebb ateista.
És íme, Jézus felhívja a tanítványai figyelmét egy özvegyasszonyra, akinek nincsenek különleges ruhái, nem imádkozik hosszasan. Bedobott valami aprópénzt a perselybe. Azt mondják a szakemberek, hogy nem az van az eredeti görög szövegben, hogy egész megélhetését dobta be a perselybe, hanem az egész életét. Ez azt jelenti, hogy ez az asszony, egyszerűen Isten rendelkezésére bocsátotta az egész életét. Ezt jelképezte számára az aprópénz, amit bedobott a perselybe.
Amikor szentmisén veszünk részt, a felajánláskor mi is az egész életünket Isten rendelkezésére akarjuk bocsátani, úgy, ahogy Ő teljesen átadja önmagát nekünk. Csak ha ezt megtesszük, akkor nem képmutatás a mi szentáldozásunk.

2012-11-11


______________________________

Protekció a szegényeknél


Lk 16,9-15
A keresztények közössége kezdetben szegény emberekből állt. Csak később kezdtek gazdagabb személyek is megkeresztelkedni. Ez a különbség a szegények és gazdagok között, problémákat is hozott magával. A gazdagság feladat, és felelősség is. Hű lenni a kicsiben, azt jelenti, hogy Isten akarata szerint gazdálkodni a vagyonnal.
Egy héttel ezelőtt Jézus arra vonatkozó tanáccsal látott le, hogy miként lehet kivívni az emberek megbecsülését. A lakomán foglald el az utolsó helyet, és majd fennebb tessékelnek és mindenki dicsérni fog. Nem nagyon működik ez a mindennapi életben, mégis ehhez hasonló a mai evangéliumban szereplő tanács is: ha azt akarjuk, hogy a mennyibe befogadjanak, a hamis mammonnal, vagyis a pénzzel, az anyagi javakkal szerezzünk magunknak barátokat, vagyis, segítsünk a rászorulókon, s ők majd befogadnak a mennybe. Úgy tűnik, mintha a szegény protekciós lenne, ő dönti el, hogy a gazdag bemehet, vagy nem a Mennybe. Ma is azok tudnak befogadni az örök életbe, akik rászorulnak a segítségemre. Nekünk is döntenünk kell, hogy mit teszünk az első helyre az életünkben: Istent, vagy a mammont. A mammon lehet pénz, de lehet bármi, amivel rendelkezünk. Mi tudjuk, hogy mi az, ami könnyen átveszi az Isten helyét a mi életünkben. Nem csak elméletileg kell döntést hozni, hanem a konkrét mindennapi magatartásunkban kell, megmutatkozzon ez a döntés.

2012-11-10


______________________________